Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-28 / 48. szám

cselŐk magasabb eszményeiben, a vallások megváltóhitében. Ez az egész emberiség adventi reménye. Mikor Krisztus eljő ... Ez a reménység ég állandóan mint Mózes bokra, az üdv népe prófétái és szent magja lelkében. Szabadság, béke, tisztaság, gazdagság, szeretet, boldogság s örökkévalóság ; mindez egy szóba foglalva: a Messiás. Ez a nép az adventi nép s ez az ő adventi reménysége. Mikor Krisztus eljő . . . Ez a nagy reménység áthatja a lelkét minden Krisztuskövetőnek két évezred óta. De egész másképen! Nekik eljött Krisztus, lelkük, éltük Ura, üdvük nagy Királya. De még van bűn, gyarlóság, erőtlenség bennünk. De még van néha kicsinyhitűség, gyötrő kétely, meghidegült szeretet éltükben. Azért fáj és azért sovárog lelkük tökéletes, erős, boldog élet után, mikor Krisztus eljő az egész lélekbe, az egész életbe. — De még tenger bűn s boldogtalanság uralkodik a világban. Mikor Krisztus eljő minden lélekbe, minden intézménybe, az egész világba, üdvöt teremt s uralkodik minden keresztyén, zsidó és pogány örök életében : ez a keresztyénség adventi reménye. Emberiélek, magyarlélek, eljött-e a Krisztus hozzád ? Magyar egyház, gondozod-e minden megváltottját. Való" sitod-e hűségesen a keresztyénség programmját? Lelkünk elégedetlen? Házunk békétlen? Egyházunk erőtlen ? Hazánk szerencsétlen ? Annál szentebbül higyjiik: Mikor Krisztus eljő . . . Annál hősiesebben imádkozzunk, dolgozzunk és tusakodjunk, míg a puszta kivirágzik, az éjszaka nappallá derül, minden lélek újra épiil, minden egyház ékessé lesz, míg az adventi reménység karácsonyi valósággá válik, . . . mikor a Krisztus eljön! V. J. Építsünk lelki oszlopokat! A Kálvin-ünnepélyek lezajlottak. Nincsen nemesebb idea, a melyet a szónokok amaz ünnepies órákban a visszaemlékezés hatása alatt nem érintettek volna. Sok szép beszéd hangzott el nálunk és a külföldön egyaránt. Itt az ideje, hogy levonjuk a tanulságokat, hogy a jövőre nézve a teendőkkel tisztába jővén, azt az erőt, melegséget, világosságot, a melyet nyertünk, gyümölcsöztessük, a gondolatokat meggyőződéssé fokozzuk, megtermékenyítsük, oly tudománnyá emeljük, mely erővel teljes cselekedeteknek kiinduló pontja legyen. Szükségünk van erre. Az a külföldi tudós, a ki néhány héttel ezelőtt meglátogatott bennünket, s viszonyainkat, küzdelemre való képességünket, erőnket a szakember tudásával és nagy rokonszenvvel tanulmányozta, két kérdést állit fel: Hű marad-e a magyar kálvinizmus ősi hagyományaihoz ? Lesz-e elegendő ereje arra, hogy nagy történelmi szerepét továbbra is betölthesse ? Felteszi a kérdést és egyenes-választ nem igen ad. Mégis jellemzők idevonatkozó szavai. Jellemzők és gondolkodásra késztetnek, mert barátunknak szavaiból — ha nem csalódunk — némi bizalmatlanságnak sejtelme érezliető ki a magyar kálvinizmus jövőjét illetőleg. A felvetett két kérdésre így válaszol: „Sokakat aggodalom fog el", „Az élet sokat igér — keveset ad". Nem régiben igen előkelő helyről hallottunk fejtegetéseket, melyeknek egy része különösen felhívja a ügyelmet, sőt az igazságnak mélységes érzésével a teendőre is reá mutat. Reá mutat ezekkel a szavakkal: A tekintély oszlopai meggyengültek. Mi a teendő? „Ezeket az oszlopokat a lélek belső oszlopaival kell pótolni!" A Kálvin-ünnepek után nem érdektelen foglalkozni ezzel a kívánsággal. Miért? Volt idő, a mikor Kálvin szakasztott ilyen helyzetben volt. Mint ifjú ember ő is látott sarkoszlopokat ingadozni. Nem állott meg; keresett, épített másokat, a melyek minden emberitől függetlenül biztos támaszt nyújtottak sokat zaklatott szivének. Szinte közmondásszerü. mennyire át volt szőve élete a küzdelemmel. Eletének egész útja ott húzódott a Golgotha alján. Megváltóhoz közel! Maga mondta magáról halálos ágyán : „Megfoghatatlan küzdelmek között éltem!" Kálvin nem tört össze. Miért? Volt lelki oszlopa ós ez az oszlop igen erős volt. Honnan építette föl lelkének erősségét? Csak azt látjuk, hogy belemerült az írásba. Mit talált abban ? E kérdésre a feleletet egy egész élet adja meg. És milyen élet! Nincsen abban az ellenmondásnak, a tétovázásnak soha semmi árnyéka sem. Maga mondja magáról: nem emlékszem, hogy akár akarva, akár akaratlanul magamnak ellentmondottam volna. Csak nagyon haloványan és töredezve tudunk beszámolni arról, mit talált ő az írásban. Megtalálta az emberi cselekedeteknek, kötelességeknek zsinórmértékét; magyarázatot arra nézve, a mit világnak, életnek, embernek nevezünk; magára nézve pedig talált lelki összhangot, erősséget, vagy hogy a már idézett képes kifejezéshez tartsuk magunkat, — talált lelki oszlopot. Őszintén szólva, nem igen tudunk magunknak képet alkotni arról az örömről, a mit Kálvin érzett akkor, a mikor keresett és — talált. Mi csak kettőt látunk: túláradó érzéssel hajlik a könyvek könyve fölé és mondja: Heuréka! Megtaláltam. Ez az egyik. Azután meg azt látjuk, hogy lelki egyensúlyának, ama lelki oszlopnak oltalma alatt szinte emberfölötti elhatározások születnek elméjében. Gondol merészet és nagyot és — látjuk — szent lelkesedésében rá teszi életét. Nemcsak maga jár szilárd talajon, de millióknak megmutatja az utat; épít egyházat, lényének sajátszerűségével a keresztyénség nagy tömegének fejlődését évszázadokra megszabja; új világnézetet teremt. Okoskodunk, de a hideg elme soha sem fogja megérteni e tüneményt. Számba kell vennünk, mit ad az embernek a meggyőződés ereje. A lelki oszlop oltalma alatt találja meg az ember önmagát és tudja magát elhatározni. A múltnak eseményei arra tanítanak bennünket, hogy a szent elhatározásukat ne becsüljük kevésre; értékük a hévségnek állandóságától függ. Az a nagyenyedi diák, a ki egy pálczával kezében idegen föld-