Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-21 / 47. szám

való megigazulás és megszentelődés, s így az istenfiúság, az üdv a Jézus Krisztusban, tehát azon romolhatatlan javak, melyekre görögnek és pogánynak, műveltnek és tudatlannak egyaránt szüksége van, vagy legalább szüksége lenne. Szabadságot hirdetünk kétségkívül; de nem úgy formulázzuk, hogy a keresztyén szabadságnak épen azokon a benső érzelmeken kell nyugodnia, melyek az akarat és kedély, tehát az egyén személyes kegyességéből fakadnak. De főként kiknek lehet tulajdona a szabadság? Az igazságot megismerőké. Azoké, a kik átlátják és tudják, hogy a református keresztyénségben a pápista külsőségekkel szemben mindent az egyén saját öntevékenységének kell közvetíteni, mert a pap csak annyiban segédkezik, a mennyiben az igehirdetés által fölébreszti a vágyakozást az igazság iránt, Isten, Krisztus, az üdvösség iránt. De ezt nem adhatja, nem biztosíthatja. Ekkor szabad a keresztyén egyén és így üdvözít a hit. Kétségkívül a református keresztyénség épen evangéliumi szabadságánál fogva hirdeti a gondolat- és véleményszabadságot és tényleg nem fél a tudományok különböző szeleitől; de tiltakozunk azon pápista elfogultság és rosszhiszeműség ellen, — mely sajnos, átment már a köztudatba — hogy a reformácziót is ezek hozták létre, nem pedig az a kétségbeejtő helyzet, hogy mi lesz a keresztvénségből, az emberek üdvéből, ha tovább is száműzetik a Krisztus és a benső hit. Különböztessünk meg kétféle tudományt és véleménynyilvánítást. Válasszuk el a keresztyén tudománytól, melynek conditio sine qua non-ja maga a keresztyén hit a Krisztus által — azt a tudományosságot, a melynek tárgya a Mária vagy a Nagy Kristóf vagy a Páduai Antal, vagy a mely csak „bölcselkedik", vagy a melynek művelői Jászi és Pikler, Vágó és Tarczai. De sokszor mi magunk is átlépjük a határt. Midőn a pápista túlhajtott kegyességet ostromoljuk, midőn elítéljük a bűnbánat ferde kinövéseit, jogosult felháborodásunkban nagyon összezsugorítjuk követelményeinket, mely így az igaz kegyesség és bűnbánat rovására esik, s útját egyengetjük annak a felfogásnak, mely „fel világosodott -nak", „okosnak" mondja vallásunkat, egyházunk tanítását. Egy lépés csak tovább és látjuk az ilyen felvilágosodott, minden természetfelettiséget feladott okos vallás papját metsző késsel kezében — mint az „Ésti levél" írójának is tetszik —, a mint híveinek nem annyira lelki üdvét, mint inkább gyümölcsfáit ápolgatja, nem azt mutatja meg, hogy lehetünk istenfiakká, hanem azt, hogy hogyan lehet jövedelmünket fokozni, s mennyivel érdemesebb ragaszkodni e világhoz, a mely elvégre „okosan csinálva a dolgot", még juttat is valamicskét, mint úgy élni és dolgozni, hogy azért ama másik világot se veszítsük el. Rajtunk áll, hogy ne így legyen, hogy méltók legyünk régi nagy hírünkhöz. Tudja ki-ki, tehát a szerint selekedjék. Nem azt mondom, hogy elevenítsük fel a XVI. századbeli rideg orthodoxismust, — ezt már ma, a haladó ismeretekkel nagyobb világot nyert orthodoxia sem fogadhatja el mindenben, — hanem gyermekeink nevelésénél kezdjük már el a vallásoktatásban annak a felfogásnak meggyökereztetését, hogy a református keresztyénség bizony szigorú hitére és erkölcsére nézve, felelőssé csak magát az egyént teszi, hogy legyen bizonyos halála perczéig, hogy ha minden változik is körülötte, világ, tudomány, szertartások, emberi ingadozó felfogások, állítások, gáncsoskodások, egy dolog változhatatlan t. i.: a református keresztyénségben „örök az üdvözítő hitnek bensösége, hogy Isten előtt egyedül az erkölcsi vallásos érzület kedves, mely a szívnek Krisztus iránti teljes odaadásában nyilvánul. Minden külsőleges csak annyiban jő tekintetbe, a mennyiben netalán ezen érzület természetszerű és a történelmi viszonyok által meghalározott kifejezése, azaz: hitből származik; és a mi nem a hitből származik, ha nem is vétek, de bizonyosan nem jó." De főként középiskoláinkban legyen a hittantanítás a legszigorúbban vett és a legkomolyabban tanított tárgy. Innen kerülnek ki protestáns társadalmunk műveltjei. Ezek tudják megfordítani még az újságok gyanús dicséreteit is. Egyházi közgyűléseinken is necsak a közigazgatás néha nagyon is sekélyes dolgai legyenek az erők ütköző pontjai, hanem hangozzék a szikszói zsinat riadója: „minden emberi gondolaton és reményen kívül fölvette ismét Árius rothadt belsejét, s visszatért a világra Szabellius, Photinus, Szamozatai, Servet czinkostársaival s nyíltan hadat üzen az igaz Háromságnak, kiknek ha ellent nem állunk erősen, kétségen kívül oly tömegre fognak szaporodni, mint hajdan. A mi tisztünk tehát az, hogy e veszedelemben ne aludjunk, hanem vigyázzunk, hogy az ördög győzettessék le közegeivel együtt, és az Ige fénye közöttünk égve maradjon és azáltal az Isten egyháza összetartassék." Nagy Ferencz. TÁRCZA. Protestáns hit és felvilágosodás. A MPIT. felolvasó ülésén elmondotta gr. Tisza István. (Folytatás és vége.) Azt mondja Pál apostol, hogy majd ha eltöröltetik minden, a mi rész szerint való igazság, megmarad a hit, remény és szeretet, ez a három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet: az a szeretet, a melyik mindeneket elfedez, mindeneket hiszen, mindeneket remél és mindeneket eltűr és az a szeretet, a mely soha el nem fogy. Ez a szeretet képezi az egész mindenség, az egész erkölcsi világ összetartó kötelékét. Ez szabályozza viszonyunkat Istenhez. És ez kell hogy szabályozza viszonyunkat embertársainkhoz. Ez teszi Istent, az erkölcsi tökéletességet, a teremtés urát ennek a szegény, gyarló,