Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-21 / 47. szám

embernek nevezett féregnek szeretett édesatyjává és ez teszi az Istenhez fiúi viszonyban ragaszkodó egész emberiséget egymás testvérévé. Hát Isten szeretete és kegyelme, a mely elnézi gyarlóságainkat és hibáinkat, a mi fiúi szeretetünk Isten iránt és ebből kifolyólag a mi testvéri szeretetünk felebarátaink iránt: ez a néhány szó az, a mire alapítja Krisztus a maga egész világnézletét, a maga egész világrendjét ; és ez a néhány szó annyival, de annyival fenségesebb minden egyébnél, a mit akár azelőtt, akár azóta az emberi elme megalkotott. Hiszen Jézus előtt is volt aránylag tiszta fogalma Istenről a zsidó nemzetnek. Az az Isten, a zsidók Istene a bosszúálló, kemény, hatalmas, haragtartó Isten volt. Hol áll az a szerető édesatya fogalmától ? És az ó-kor kulturája, az ó-kor bölcsészete megalkotta az emberi alapon nyugvó etika terén talán a legfönségesebb alkotást. De hol van Plátó és Arisztotelész etikája attól a magaslattól, a melyre a mi kötelességeinket, a mi hivatásunkat a felebaráti szeretet fogalma helyezte ? És ha valaki még ezután is kételkednék benne, hogy isteni eredetű ez a tanítás, hát nézze meg, milyen nehezen tudta ez az egypár nagy, egyszerűnek látszó igazság az emberiség lelkébe befészkelni magát és milyen gyarlóan tudjuk még ma is, egy magát tisztultabbnak hívő kor gyermekei visszaadni, megvalósítani ezt az egypár egyszerű igazságot! Hiszen Krisztus azonnal meghódította az egész művelt emberiséget, alig pár század alatt uralkodó vallásává lett a világnak. De hol maradt belőle a szeretet ? Hol maradt a felebarát fogalma ? Hol maradt ama egyenlőségnek, az emberi méltóság ama egyenlő elismerésének fogalma, a mi a felebarát fogalmának becsületes megvalósítását jelenti ? Hát nem kellett századoknak, ma már majdnem mondhatnám: évezredeknek eltelni, a míg a felebarát fogalma legalább némileg, gyarlón, tökéletlenül, de mégis lassan, nehezen átmegy az életbe és valósággá válik. Es mennyi gyűlöletet hirdettek eme szeretet nevében ! És mennyi sok bűnt, mennyi elnyomást, mennyi zsarnokságot kellett az emberiségnek azoktól elszenvedni, a kik Krisztus követői, talán a szerető vallás hirdetői, a kik ezt talán hitték és mindenesetre vallották 1 Ma is, t. közgyűlés, ha az emberi tudományt az emberi salaktól meg akarjuk tisztítani, ma is, ha az emberi világnézletet magasabb, tisztább régiókba akarjuk felvinni, ma is vissza kell mennünk annak eredeti forrásához, oda, a hol a szeretetet tanították nekünk és semmi egyebet, oda, a hol a szeretet volt egy egész, az emberiség javáért átélt, az emberiség javára átszenvedett életnek, az emberiség javára elszenvedett mártírhalálnak igazi, * egyedüli éltető eleme. Krisztus tanításához kell tehát visszatérnünk; de nem ahhoz a gyarló, törékeny, mulandó mezhez, a melybe az emberek bölcsesége öltöztette. Minden dogma emberi mű. Magán viseli az emberi gyarlóság bélyegét és annak a kornak bélyegét, a melyben megszületett. Hiszen könnyen kimutatható ó-kori zsidó, görög, középkori, germán világnézleteknek, fölfogásoknak nyoma, megvalósulása egyik vagy másik dogmának keletkezésénél. A dogmára lehet szükség; hiszen természetes dolog, hogy pozitív vallásoknak rendszerbe kell szedniök a maguk tanítását; de a dogma fogalmából a fejlődés fogalmát kizárni nem lehet. És, a mi még ennél is fontosabb: a dogmát, mint az emberi gondolkozás és igazság felé törekvő elme béklyóját, rablánczát odaállítani nem lehet. A dogmát nem tolhatjuk a krisztusi igazságot kereső emberi elnie és Jézus Krisztus közé. A dogma, igenis, ott állhat, hogy fonalat adjon azok kezébe, támpontul szolgáljon azoknak, a kik megnyugszanak abban a tanításban, a mit az egyház ad, de az egyháznak nem tiltani, az egyháznak előmozdítani, elősegíteni kell azt, hogy vegyük kezünkbe a bibliát, keressük meg Isten tanítását és merítsünk abból hitet, a melyik azután nem kölcsönkért, nem eltanult, nem gépiesen ismételt hit lesz, de élő valóság, lelkünk élő része, a mely össze van forrva velünk és a mely azután cselekedeteinknek, küzdelmeinknek valóban diadalmas iránytűje, diadalmas vezetője lesz. Ahhoz, hogy a keresztyénség a mai kor nagy küzdelmeiben, a materializmus, a hitetlenség, az ateizmus, a fölkorbácsolt indulatok és a szenvedélyek háborgó tengerében diadalmasan állhassa meg helyét: ahhoz nem gépies hitre, ahhoz nem lélek nélkül elreczitált formulákra, ahhoz élő hitre van szükség, arra az élő hitre van szükség, a melyik vezette küzdelmeinket a múltban, a mely fölállította azokat a tantételeket, a melyek akkori fölfogásunknak lenyomatát, hű tükrét képezték, de a melyet mi csak akkor fogunk hozzájuk méltóan képviselni, ha mi meg a magunk lelkének benső szükségletei szerint a mai kor fölfogásaihoz idomítva tudjuk magunknak krisztusi alapon ezt a tökéletesebb, magasabb hitet fölépíteni. Áll ez, tisztelt közgyűlés, az egész protestáns társadalomra nézve. Mindenkinek, a ki a lét problémáit gondolkozó és az igazságot kutató lélekkel keresi föl, mindenkinek hivatása az, hogy ezt a saját egyéni meggyőződését alkossa meg és mindenkinek, ha egyszer ez a meggyőződés Krisztus tanain alapszik, krisztusi forrásból fakad, mindenkinek otthon kell magát érezni az egyházban. De kétszeresen áll ez azokra nézve, a kiknek magasztos hivatása, hogy az egyházat e küzdelmekben képviseljék, vezessék, a kiket Isten igéjének hirdetőjévé tett végzetük. Ha valahol, a lelki pásztornál nem szabad az egyéni hit erőforrásaira nyűgöt vetni. Az egyház nem állhat semmiféle dogmatikus, semmiféle theologiai irányzatnak szolgálatában; se az egyiket, se a másikat egyoldalúan ne karolja föl; az egyház nyissa ki a maga kapuját minden szellemi irányzat számára, a mely krisztusi alapon áll. Hiszen csak lüktetőbb, duzzadóbb, gazdagabb, tartalmasabb, erősebb és hatalmasabb lesz annak az egyháznak belső élete. De annak a lelkipásztornak, a ki a mai kor ezer kísértésének, ezer megpróbáltatásának kitett gyermekei előtt hirdeti az Isten igéjét, annak a lelkipásztornak, a kinek a mai kor örvényei mellől kell a megtántorodó emberiséget visszavezetni, annak a lelkipásztornak a maga hivatása gyakorlatában ne gördítsünk útjába olyan akadályokat, ne rakjunk reá olyan béklyókat, hogy az eléje szabott formalizmus vagy kiölje lelkéből azt az igaz hitet, a mely erőforrás, a mely nagy tettek rugója lehet, vagy, a mi még ennél is borzasztóbb, arra a lélekölő tudatra kárhoztassa, hogy kénytelen hazudni az Úristen színe előtt. Szabadítsuk meg a lelkipásztort minden olyan hitvallási formulától, a mely ilyen kínos, ilyen fájdalmas helyzetet teremt számára. En nem tehetek róla: én sokszor megborzadok arra a gondolatra, hogy mit állhat ki egy lelkipásztori pályára nemes ideálizmussal lépő ifjú, a kinek az egyéni fölfogása dogmáink egy részét nem fogadja el. Mit állhat ki akkor, midőn a maga lelkipásztori tevékenységének legfenségesebb pillanatában ajkaira kell vennie igazságokat, a mik reá nézve nem igazságok, hirdetnie kell a legünnepélyesebb pillanatokban, a leg-