Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-07 / 45. szám

És rendkívül érdekes, hogy nemcsak arra mutat rá a szocziáldemokrataság, hogy tulaj donképen csak ő tudja ma már igazán megérteni és megbecsülni a kálvinizmusban egykor lüktetett forró életet, mert hiszen Kálvin után „csak olyan alkalmazkodó pénzváltók jöttek, a kik a tova gördülő életet aprópénzzel szeretnék megvesztegetni", — hanem arra is, hogy Kálvinnak magának, mint egyénnek és a kálvinizmusnak, mint világhódításra megindult világnézletnek azt a csodálatos erőt, intenzitást, függetlenséget, szabadságot, merészséget, kitartást, lángra gyújtó hevet és rendületlen bizalmat a sola gratia és az azzal összefüggő praedestinátió, mint elhatározó központi gondolat és szent meggyőződés adta meg. Tartok tőle, hogy fárasztó lenne, ha fejtegetésszerűleg mutatnék arra rá, hogy mi minden következik az egyén, a társadalom, a nemzet ethikai, szoeziális, közgazdasági és politikai életére nézve abból a feleletből, a melyet valamely egyház vagy felekezet az üdvösség nagy kérdésére ad; csak annyit jegyzek meg, hogy egyáltalában nem közönyös, hogy világnézletünk központjában vájjon a cselekedetekből, a hitből (sola üde), avagy a kegyelemből (sola gratia) való üdvözülés tana van-e? Négyszáz esztendőnek a világtörténelem és a kulturhistória tábláira vésett lapjai csodálatos és felséges tanulságokat tárnak elénk ebben a tekintetben. Maradjunk csak azonban Kálvinnál, a mint benne szoborszerű plaszticzitással; de egyszersmind élő, ható, alkotó erővel megtestesült a kegyelemből való üdvözülés központi tana. Egymagában már ez is nemcsak egy ünnepi órára való, hanem az időknek végéig is elég tanulság. Kétségtelen, hogy Kálvin egyéniségének és jellemének kialakulására jelentékeny befolyással voltak azok a családi viszonyok, a melyek között gyermek és ifjú korát töltötte, azok a hagyományok, a melyek között felnőtt, neveltetése, végzett tanulmányai, a baráti kör, a melyben mozgott, majd később Genf politikai helyzete, az a körülmény, hogy egy csomó igazán komoly ember csoportosult körülötte és hogy épen a tengeri nagyhatalmak : Hollandia, Anglia és az észak-amerikai települések csatlakoztak hozzá; de mindezek egyenkint külön-külön és összesen sem magyarázzák meg, avagy oldják meg sem hatalmas lángelméjének és bámulatos jellemének, sem pedig világtörténeti hatásának a titkát. Ő maga is soha nem tekinti ezeket úgy, mint a melyekből, mint mozaikokból állíttatott volna össze élete s mintha e tényezőknek eredője volna egyéni munkássága; hanem a mint végig pillant életén, abban csak egyetlen egy tényezőt lát: az isteni ingyen kegyelmet. Érzi, tudja, meg van győződve, hogy „nem azé a választás, a kinek arra akaratja vagyon, sem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róm. IX: 16.) Maga Kálvin alap-jellemében tulajdonképen egészen tudós, contemplativ egyéniség, a kit ugyan a lutheri reformátori mozgalmak és a szentírás tanulmányozása kora humanista bölcseletétől és jogi világától lassankint a mind mélyebb evangéliumi meggyőződéshez vezettek; de a ki azért ép úgy nem akart öntudatosan reformátor lenni, mint Luther. Nincs a világhistóriának egyetlen igazi nagy lángelméje, a melyikben ne lett volna egy csomó bámulatraméltó naivság. Mikor Luther kiszögezi a maga 95 tételét még csak nem is sejti, hogy ezzel tulajdonképen a középkor világának fundamentum-köve alá feszítette oda a maga emeltyűjét, s hogy most már vagy kiforgatja sarkából a régi világot és egy újat épít, vagy a megmozduló kolosszus őt magát temeti el. A legboldogabb naivitással azt hiszi, hogy a pápaság egyenesen örülni fog, hogy valaki felfedte előtte azokat a visszaéléseket, a melyekről ott, a távol Rómában és a Vatikánban egyáltalában nem is tud semmit; mert ha tudna, nem tűrné, nem tűrhetné. 0 olyan egyszerűnek, olyan közvetlennek, olyan világosnak és olyan természetesnek tudja a maga igazát, hogy azt hiszi, hogy ezt az igazságot csak meg kell mondani s legfeljebb majd csak egy-két obseurus dominikánussal kell felette bizonyos akadémikus vitát folytatnia. Csak mikor már a következményeket hordozza, mikor lesújt rá az átok-bulla, mikor már ég az Elster-Thor előtt a kánonjog gyűjteménye: akkor, e lángok tüze és az égő bulla izzása mellett ocsúdik fel Őszinte lelke naiv álmából és látja meg, hogy ez a tűz felperzselte örökre a közte és a régi egyház között lévő hidat is. Most már csak előre! Avagy Kálvin. Mikor megírja I. Ferencz franczia királyhoz azt a lángoló levelet, a melyben a keresztyén hit kifejtésével üldözött testvéreinek a védelmére kél, a legőszintébb, szinte megható naivitással azt hiszi, hogy ha ő I. Ferenczet figyelmezteti, a mint erre Őt saját lelkiismeretének legszentebb meggyőződése készteti, hogy „ne induljon meg Felséged az mi velünk ellenkezőknek hamis vádolásokon, az mellyel Felségedet akarják ijeszteni", — és hogy ha megmondja, hogy „nem országot, hanem latrokból gyűlt sereget vezérel az, a ki nem úgy regnál, hogy az Isten dicsőségének szolgáljon, és igen megcsalattatik az, R ki sok ideig tartó jó állapotját várja az olyan országnak, a mely nem az Isten királyi pálczájával, az az ő szent Igéjével igazgattatik" : Ferencz király abban a pillanatban hajlik e szóra, és ő maga, miután elvégezte az intést, szépen visszavonultan, csendben tovább élhet tanulmányainak. Igaz, hogy a Cop Miklós szája által elmondott beszédért menekülnie kellett már egyszer; de hát a küzdelemből elég is volt ennyi, most már nyugodtan tanulhat ott valahol Baselben. És csak a mikor Farel a veséknek és velőknek megoszlásáig ható és megrázó fenyegetéssel, felelőssé tétellel teszi előtte lelkiismereti kérdéssé a reforinátori munkában való résztvótelt; a mikor tombol körülötte Genf élet-halál harcza, mikor a tudós szinte akaratlanul ott áll már fenn a St. Pierre templom szószékén és a nép várja az elhatározó szót: akkor ébred öntudatára, hogy e pillanattól fogva döntő csatát kell vívnia. Már az Institutio religionis christianaet is megírta