Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-24 / 43. szám

denek fölött áll ? íme a csúfolódó! A világ az ő lábainál nyugszik, le se hajol hozzá, hogy fölemelje, hanem székében ül és neveti. Hogy lehetne az embert a csúfolódás bűnétől megtisztítani? Úgy, hogy olyan dolgok és gondolatok körébe vonjuk, melyekre nem néz le, hanem föltekint. A csúfolódó azért gúnyolódik, mert nem talál maga körül tiszteletréméitót. Ha nem talál, hát mutassunk neki! Hogy menthetnők meg a fiatal embert, a ki már elfásult, mindennel szemben bizalmatlan s folyton kételkedik? Úgy, hogy olyan munkát bízunk reá, melyhez ereje kevés s melyre föltekinteni kénytelen. Néha úgy tetszik, hogy javíthatatlan, de egy szép napon arra ébredünk, hogy e fásult kebel eszmékért lelkesül. Ugyanezt tanítja a Zsoltáros is. Arról, a ki hisz, a ki igaz úton jár és nem csúfolódik, azt mondja, hogy „örömét leli az Úr törvényén". íme az észszerű vallásosság két eleme: a törvény, melyre föltekintünk és a tiszteletteljes örvendezés azon, hogy annak engedelmeskedünk. A fiatal élet csak azért satnyul el, mert nem találja meg ezt a törvényt s nem örül néki; mert nem talál tárgyat, melyet tiszteljen s melyért lelkesedjék. De ha mindezt meglelte, akkor kezdi csak az életet becsülni, a kisebb dolgoknak is fontosságot tulajdonít s fölszabadul a gúny rabságából. Fgyanaz áll az emberekről, a mi a csillagokról. A nagyobb égitest vonzza a kisebbet. A lelki életben Isten a vonzóerő. Körülötte mozog minden, a mi él. 0 a nagy, hatalmas középpont. Ha ezt a csúfolódó megleli, nem néz többé lefelé a porba, hanem tekintetét az égre irányítja és boldognak érzi magát. Enged a vonzóerőnek az Isten birodalmában. Már nem ül a csúfolódók székében, mert gyönyörűségét leli az Űr törvényében. Peabody F. G. Ford. Dr. Tari Imre. Megnyitó beszéd. A budapesti ref. theol. akadémia jubileumi ünnepélyén elmondotta : dr. Darányi Ignácz, egyházker. főgondnok. Örömmel vállaltam a feladatot, hogy a dunamelléki református egyházkerület nevében a theologiai intézetet félszázados jubileuma alkalmából üdvözöljem, már csak azért is, hogy ezáltal azon meleg ragaszkodásnak, őszinte vonzalomnak, tiszteletnek és szeretetnek, mellyel az intézet iránt viseltetem, kifejezést adjak. De mielőtt tulajdonkópeni feladatomra térnék, úgy érzem, a költő tanácsát kell követnem, a ki azt mondja: „Időzzünk azokkal, a kik máskor voltak." És itt feltűnik előttem mindenekelőtt egykori püspökünknek, a theologiai intézet örök érdemű megalapítójának: Török Pálnak nagy alakja. 0 benne hatalmas építő, alkotó, teremtő erő lakott. Keze nyomát késő századok is meg fogják találni. A mit mi most megosztva százan végzünk, azt ő azon időkben majdnem egyedül intézte. Első kötelességünk tehát, hogy az ő dicső emléke előtt meghajtsuk lobogónkat és hálás érzelmekkel gondoljunk reá mindenkor vissza. Nem hallgathatok Szász Károly püspök, egykori elnöktársamról se, a kinek ritka tehetségét, vasszorgalmát és buzgóságát csak lelkének nemessége és szívének jósága múlta felül. Régibb főgondnokaink: gr. Teleki Sámuel és gr, Ráday Gedeon a theologiai intézet iránt meleg szeretettel viseltettek. Gróf Lónyay Menyhért, gr. Tisza Lajos és Szilágyi Dezső főgondnokok működését pedig már közelről láttam, az ő odaadó buzgalmukról közvetlen tanúságot tehetek. Elmondhatom róluk, hogy egyházunk ügyeiben : „hívek voltak mindhalálig." De nem hallgathatok a theologiai akadémia elhalt nagynevű tanárairól sem. Hogy egyebeket ne említsek: Ballagi Mór, Székács József, Gönczy Pál, Molnár Aladár, Kovács Albert, Farkas József neveit intézetünk történetében fénysugár veszi körül. Nem lehet, hogy a kik úgy ragaszkodtak az intézethez, azok szelleme ne lebegjen felettünk és ne őrködjék minden időkben akadémiánk felett. A köszönet hangján kell megemlékeznem mindazokról, a kik megjelenésükkel ezen ünnepély fényét emelték. Mindenekelőtt meg kell emlékeznem a nagyérdemű ágostai egyházról, mely százados viszontagsá gaink alatt jót és rosszat testvéri hűséggel megosztott velünk és a melynek ily nagy számban való képviseltetése a mai ünnepünket csak emlékezetesebbé teszi és az eddigi békés egyetértésnek és vállvetett összeműködésnek újabb zálogát képezi. A köszönet hangján kell megemlékeznem azon jeles férfiakról is, a kik aktiv közreműködésükkel támogatták ezt az ünnepélyt, Mindenek előtt pedig főtiszteletű és méltóságos Baksay Sándor püspök úrról, a ki ezt az ünnepélyt oly gyönyörű imával vezette be s a kinek theologiai akadémiánk ügye anynyira szívén feküdt mindenkor. Köszönetet mondok nagyérdemű igazgatónknak és tanártestületünknek, mely hivatása magaslatán állott mindenkor és melynek két rendkívüli tagja van, a kik formailag nem tartoznak hozzájuk, de a kiket töltik elválasztani még sem lehet, Értem nagytiszteletű Petri Elek és nagy tiszteletű Szabó Aladár lelkész urakat. Nekünk ma tulajdonképen kettős ünnepünk van. A theologiai akadémia megalapításának ötven éves évfordulóját ünnepelve, azzal együtt ünnepeljük annak legrégibb tanárát: nagytiszteletű Szőts Farkas urat, ki tanárságának 33-ik évét érte meg, melyből tizenöt évet az igazgatói széken töltött. Az ő szerénysége nem engedi. hogy érdemei hosszú sorozatát részletesen felsoroljam. De annyit el nem hallgathatok, hogy nemcsak mint tanár és mint tudós állta meg helyét annyi éven át fényesen, hanem egyházi igazgatásunk, egyházi társadalmunk és egyházi irodalmunk életében is a munkából a maga osztályrészét mindenkor becsülettel kivette. Egész ember volt minden helyen, a hova sorsa Őt helyezte. Ráillik azon angol mondás, hogy: Útban soha nem állt, úton kívül soha nem volt, mert mindig a helyes, igazi,