Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-08-01 / 31. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Franczia könyv egyházunkról. Alex. Claparede: L'Eglise Reformée Hongroise. Coup d'oeil sur son passé et son état actuel. Genéve, Libraire A. Juliién 1909. 72. lap. Ára 1 franc. (Folytatás és vége.) Az 1867 óta alkotott fontosabb törvények közt fölemlíti szerzőnk azokat is, melyek a különböző czímeken nyújtott államsegélyekre vonatkoznak. De egyúttal rá is mutat az államsegélyekben rejlő nagy veszedelemre: „Teljesen méltányolva azoknak a közvetlen szolgálatoknak az értékét, melyeket az államsegélyek teljesítettek a protestáns egyházak körében, mégis kérdhetjük és pedig nem aggodalom nélkül, vájjon ez a „hivatalos manna" nem lesz-e előbb-utóbb — ha ugyan már most is nem az — függetlenségükre 'nézve komoly veszedelem." Egyházunk igaz barátjának eme aggodalmát egyházunk számottevő tagjai közül is sokan vallják. Teljes függetlenségünk megóvása érdekében mi sem haboznánk minden államsegélyről lemondani. De csak egy feltétel alatt! Vegye vissza az állam közös ellenfelünktől, a római egyháztól is azokat az évente milliókat és milliókat jövedelmező javakat és alapokat, melyeket különböző hadügyi és kulturális kötelességek teljesítésének kötelezettsége mellett adott néki. így egyenlő fegyverekkel vívhatjuk meg a nemes harczot." De a mikor a dúsgazdag római egyház tanítóinak, papjainak, sőt szerzeteseinek is ad;

az állani még ezenfelül is segélyt — a mely utóbbi igazán példátlanul áll a nyugati nemzetek történetében is — igazán könnyelmű nagylelkűség volna a részünkről az államsegélyről lemondani. Hisz az adózó állampolgároknak a pénze az — közte az aránylag több adót fizető protestánsoké is — a melyből az egyházak segélyt kapnak. Már most igazán képtelenség lenne, hogy a mi pénzünkből is csak a gazdag római kath. egyház kapna, mi magunk pedig semmit se! A történelmi áttekintés végén megemlíti szerzőnk egyházkerületeink kialakulásának történetét, egyetemes egyházzá tömörülését, a püspöki és presbyteri egyházszervezet küzdelmét s a világi elem bevonulását egyházkormányzatunkba. A következő fejezet egyházunk mai helyzetét és szervezetét ismerteti. A különböző felekezetek számarányainak vázolása után kiemeli szerzőnk, hogy a kálvinizmus a magyar faj nagy tömegéből nyerte híveit, így méltán megilleti a „magyar vallás" elnevezés. Kiemeli azt is, hogy a kálvinisták mindig összeforrtak a nemzettel a külellenségekkel való küzdelmekben. A többi protestánsokkal együtt, a nemzet legtanultabb elemét képezték. Kisebbségük ellenére, számottevő részük jutott a nemzeti élet vezetéséből. Egyházszervezetünket erősnek ítéli és érdemesnek találja arra, hogy a franczia nyelvű protestánsok is megismerjék. De úgy véli, néhány sorban szinte lehetetlen annak hű képét adni. Ennek két oka van. Egyfelől nagyban eltér az ő egyházszervezetüktől, másfelől roppant terjedelmes. Tudjuk, hogy az új genfi egyházalkotmány — melyet e sorok írója fordított magyarra — mindössze 59 §-ból áll s alig néhány lapnyi terjedelmű. Szerzőnk némi csodálkozással említi meg, hogy a mi legutóbbi egyházi törvényünk nem kevesebb, mint 270 lapra terjed. Szerette volna, ha egyházunk alapvető tételeit külön részbe foglaltuk volna. Azt is szerette volna, ha a §-ok nagy halmazából necsak az egyház külső életét, hanem a belsőt is lehetne szemlélni. Mielőtt e törvényeket kivonatosan ismertetné, röviden jellemzi egyházszervezetünket. „Ez a szervezet — úgymond — a franczia olvasóra nézve nagyon komplikáltnak és bürokratikusnak látszik majd, a törvény, úgy látszik, nem fél, hogy a legaprólékosabb részletekben elvész." Mindamellett „az egyházalkotmány valóban demokratikus és a deczentralizáczióra irányuló törekvéseknek is nagy engedményeket nyújt." A különböző szervezeteken következetesen végigvonuló és egyházalkotmányunkat annyira jellemző paritás elvének: a lelkész és világi elem egyenlő képviseletének ismertetése után, az egyes szervezetek megalakítását vázolja. Föltűnik néki, hogy a többi hatóságoktól eltérőleg, a konvent tagjait nem az egyháztanácsok, hanem az egyházkerületi közgyűlések választják. Míg egyházalkotmányunkat kissé czentralisztikusnak találja, addig a pénzügyek terén — a hol pedig csakugyan szükséges volna — épen az ellenkezőjét látja. Ezek a szavai érdemlik meg talán leginkább figyelmünket. „A pénzügyek kezelése legkevésbbé sincs czentralizálva; a gyülekezeteknek önmaguknak kell fedezniök a lelkészi állások és iskolák fentartási költségeit, a mi igen nagy egyenlőtlenséget teremt közöttük. Van ugyan egyházi közalap, de ez csak segély-alap, mely a szegény egyházak segélyezésére szolgál." Valóban az apostol intelme : „Egymás terhét hordozzátok", mintha csak a mi egyházunk világában nem keltett volna visszhangot. Még a külföldi egyházak gyülekezetei testvérileg összerakják pénzüket és közös „föntartási alapból" födözik úgy a szegényebb, mint a gazdagabb gyülekezetek közös szükségleteit, addig minálunk egyes gyülekezetek alig érezték meg az egy-két %~os egyházi adót, viszont sok szegény gyülekezet csak úgy roskadozott a terhek alatt! A legújabban folyósított államsegélyek megszüntették ugyan a kiáltó ellentéteket, de vájjon nem kellene-e készen lennünk arra az eshetőségre, hogy hátha egyszer mi is arra ébredünk, amire 1907-ben a genfiek: a parlament eltörli a kultuszbudget-t s megszünteti az államsegélyeket ?! Ez az államsegély második s az elsőnél: egyházunk függetlenségének veszélyeztetésénél is nagyobb veszedelme ! S az elsőtől nem lehet olyan úton megszabadulnunk, a milyet a „Debr. Prot. Lap" is ajánlott, hogy a gazdagabb gyülekezetek függetlenítsék magukat az államtól s váljanak el a segélyre szorulóktól. Nem, így aligha lennénk érdemesebbek a krisztusi példázat zsidó papjánál és levitájánál. Külföldi testvéreink megmutatták,