Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-11 / 28. szám
Ha voltak emberek e földön, — nem véve ki a prófétákat és az apostolokat sem, — a kik lelkök teljes odaadásával és komolyságával fogták fel evangéliumi sáfárságnkat, — úgy Kálvin János, a kinek emlékezetét hálás kegyelettel újítjuk ma fel gyülekezeteinkben, bizonyára ezek közé az emberek közé tartozott. S ha voltak a Krisztus igaz anyaszentegyházának nagy alakjai, a kiknek hatasa, a bennök megnyilatkozott isteni kegyelem ereje által sok ezerekre és milliókra kiterjedt, — azok közül bizonyára nem hiányzik az a Kálvin János, a kinek törékeny emberi testében oly bámulatosan erős lélek végezte mindhalálig az evangélium nehéz, de dicsőséges szolgálatát. Voltak és vannak sokan, a kik Kálvinban csak a szigorú, mind önmaga, mind mások iránt kérlelhetetlen erkölcsbírót tekintik. De a ki belehatolt theologiájába s megismerte abból az ő, Isten abszolút tökéletességéről, az embernek a bűn által okozott mélységes megromlásáról s az ebből a romlásból kiemelni akaró isteni kegyelem végetlenségéről való fogalmait: annak el kell ismernie azt is, hogy az embernek Istenhez való viszonyáról s e viszonyból folyó valláserkölcsi hivatásáról mélységesebb felfogást, a biblián kívül, aligha találunk másnál, mint Kálvinnál; s az nem fog csodálkozni azon, hogy ezek a mélységes és komoly fogalmak olyan jelleget adtak Kálvin theológiájának és reformátori működésének, a mely nemcsak a fenségnek, hanem bizonyos tekintetben a zordonság bélyegét nyomta arra. S ne feledjük Kálvin igaz értéke megítélésénél azt a kort sem, a melyben Isten őt az evangélium szolgálatába állította. A mikor Isten országa ügyét kell megmenteni s erkölcsileg újjá kell szülni egy megromlott világot: erre a munkára csak azok lehetnek alkalmasak, a kik világosan látják a megoldandó feladatot, érzik hivatásuknak isteni fontosságát és Istennek ügyét tekintik mindenek felett valónak, tudván, hogy annak diadala a világnak boldogsága. Volt idő, a mikor ezt mondá az Úr az ő prófétájának: „Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj! . . . Te azért övezd fel derekadat, és kelj fel és mondd meg nekik mindazt, a mit én parancsolok néked; meg ne riadj tőlük, mert különben én riasztalak el téged előlük! . . . Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged !k t (Jerem. 1 : 10, 17, 19) S vájjon nem hasonló idő, nem sokban hasonló viszonyok voltak-e azok, a melyekbe az Úr Kálvint, mint Igéjének hirdetőjét, mint nyájának pásztorát helyezé? ! Ki csodálkozhatik tehát azon, ha tanításaiban, cselekedeteiben ott van a választottak megtartásara, a bűn és istentelenség kiirtására rendelt prófétának fenséges zordonsága? Igen, ott van; mert ott kellett lennie, ha hivatását hűséggel be akarta tölteni. 0 pedig a reá bízott drága kincset megőrizé, s nem vetvén meg a kegyelemnek benne való ajándékát, nem szégyen lé az Úrnak bizonyságtételét, hanem becsületesen megállott, mint oly munkás, a ki. szégyent nem vallott s a ki helyesen hasogatta az igazságnak beszédét, hirdetvén az igét alkalmas és alkalmatlan időben, nem keresvén embereknek, hanem csak Istennek ]ótetszését. f . S a kik Kálvint és működését olyan igen zordonnak látják, ne csak azokra a romokra tekintsenek, a melyek reformátori pályája mentén feltűnnek, — hiszen azok a romok úgy is csak a bűn és istentelenség ledöntött erősségének romjai! — hanem tekintsenek azokra az épületekre is, a melyeket a hitnek, a tiszta erkölcsnek, a felvilágosodott, de nem Isten nélkül való tudásnak az ő bölesesége emelt, s azokra a népeknek, nemzeteknek árnyékot, pihenést, oltalmat nyújtó terebélyes fákra, a melyeket az ő keze és szelleme plántált el Istennek megtisztított kertjébe! Ila a kritikusok a próféta zordonsága mellett nem tévesztik szem elől az evangélistának építő, plántáló munkáját sem, akkor lehetetlen, hogy tisztelettel ne hajoljanak meg Kálvin nagy emlékezete előtt! Mi együtt tekintjük Kálvinban ezt a kettőt, s ezért tekintünk fel reá úgy, mint korának providencziális emberére, a kinek az evangélium diadalra juttatása és a művelt emberiség erkölcsi újjászületése idejében el kellett jönnie, hogy Istennek iigve eljusson a teljes diadalomig! Iránta való mélységes tiszteletünk azonban mégsem válik ember-imádássá. Nem, mert bármily nagy volt is és bármennyit köszönhetünk is neki- : nem a magáé, hanem Istené vala, s nem is akart más és másé lenni soha! v j A mikor tehát születésének négyszázados fordulóján emlékezetét hálás kegyelettel újítjuk föl: dicséretünk, hálánk és magasztalásunk szálljon Istenünkhöz, a ki őt adta nékünk örök kegyelméből, hogy legyen tanítónk az igaz hitben, példa a szent életre való hűséges törekvésben! Vajha igaz hite, szent életre való buzgó törekvése, mint pecsét nyomódnék be lelkünkbe, hogy ne csak külsőleg hordoznánk büszkén a kálvinista nevet, hanem egész életünk is bizonysága lenne szelleme, példája hűséges követésének ! M ^..j . Hamar István.