Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-27 / 26. szám
Munkájának már maga a czíme is különös: „A Krisztus előtt való Jézus . . (Der vorchristliche Jesus .. .), a melyet több, az őskeresztyénség előállásáról szóló előtanulmánnyal együtt Sehmiedel Pál Vilmos zürichi professzor vezetett be a német tudományos világba, a ki a német fordítás előszavában hangsúlyozza, hogy bármily merészeknek látszanak is ez új irány kutatásának eredményei és felvételei, azoknak jelentőségét és horderejét nem lehet egyszerűen letagadni s róluk tudomást sem venni.1 Smith azokkal az angol ós északamerikai Írókkal áll rokonságban, a kik közül például egy Robertson nevű dolgozataiban a keresztyénség eredetét egyiptomi, indiai és más mythologiák közös termékének tartja. Egy ismeretlen másik szerző aztán tőle néhány eszmét kölcsönözve, már tovább megy s megpendíti ezt a hipothózist: vájjon nem száz évvel korábban élt-e Krisztus? Ezt a felvételt fejleszti tovább Smith, midőn azt állítja, hogy Jézus Krisztus csakugyan élt, még pedig már száz évvel időszámításunk kezdete előtt, de nem mint ember, hanem mint — istenség. Sem a Jézus, sem a Krisztus név nem jelentett soha valami földi emberi lényt, hanem mindenik külön istenséget. A „Felkent" különösen zsidó, a Jézus, legalább is félig külföldi istenség volt, azaz a diaszpórákban állott elő, valószínűleg „innen vezették be Palesztinába, hogy ott a Messiásnak valódi héber fogalmával (Krisztus) összeolvadjon. A sémita és hellén léleknek ebből a házasságából, a vad olajfának a nemesbe való beoltásából nőtt ki a keresztyénség óriás alakja".2 A Jézusról és Krisztusról szóló tan tehát már a keresztyénség állítólagos Jézusa előtt jóval megvolt a zsidók és görögök között. Hogy ezt bizonyítsa, Smith mindjárt fejtegetése legelején elkezdi magyarázni a tá tspi toö Jyjaoö kifejezést. Szerinte ezt a kitételt— különösen az Újtestamentum négy fontos helyén (Márk V. 27. Luk. XXIV. 19. Csel. XVIII. 25. Csel. XXVIII. 31.), mindeddig helytelenül értelmezték. Ugyanis ez a kifejezés nem akar a történelmi Jézusra utalni. Tehát nem így fordítandó: „a Jézus felől" „a Jézust illető dolgok", a mely kifejezések egy történelmi személyt feltételeznek, hanem mindig a Jézusról, mint istenségről szóló tanra vonatkoznak s így azt jelentik: „a Jézus felől való — a Jézusról szóló tan". (Doktrin betreffend Jesu.) A „Jézus" nevet mint egy régi istenség nevét varázsszerül is használták. Péter az Ő nevével, mint bűvszerrel gyógyítja meg a sántát. (Csel. 3. 1— 10.) A keresztelés is ezzel a névvel, mint varázsigével történik. A „Jézus" név volt az, a melyre már igen régen, minta „Héberek istenére" esküdtek. Nincs semmi, a mi egy történelmi Jézus mellett bizonyítana. Dehát honnan ered akkor Jézus mellékneve: a názáreti? Ez a többi bizonyítékok mellett, az ő történelmi létezése mellett bizonyít Mert hiszen a NaCapTjvóc, NaCwpatoc stb. szavakról eddig 1 Smith: Der vorchristl. Jesus . . . VIII. 1. 2 „Der vorchristl. Jesus" XVII. 1. úgy tudtuk, hogy azok Jézusnak Názáretből való származását jelentik. Smith szerint a Na£(opatoc stb. kifejezés nem jelentheti azt: názáreti, mert Názáret nevű helység Jézus idejében nem is volt, s csak akkor, annak a hitnek hatása alatt keletkezett, a mikor néhány száz év múlva jámbor hivők kitalálták, hogy ez a jelző Jézusnak egy Názáret nevű helységből való származását jelenti. A vaCwípao? inkább e szó megfelelő héber szógyökének jelentése szerint azt jelenti: „védő, oltalmazó". A Tíjaoös vaCcopaíoc tehát nem jelent egyebet, mint: „Megváltó, Szabadító". Ez pedig olyanforma kifejezés, mint: Zeus Xenios, Dyonisos Hypokolpios stb. Itta melléknév nem valami helységnevet, hanem tulajdonságot jelent. Hogy azonban ily körülmények között, — ha a Smith feltevése igaz — miként jutottak az emberek mégis arra, az ily körülmények között képtelen gondolatra, hogy nem létező városból származtassák Jézust, erre magyarázatot adni elfelejtett az exegeta. Ha azonban azt kérdezzük, hogy miként magyarázandó ily körülmények között Nathánáelnek az az ismert kijelentése : „Názáretből támadhat-e valami jó?", a mely kifejezés feltétlenül helységnévre utal, akkor Smith rögtön kész a felelettel, hogy [itt tulaj donképen symbolummal s nem történeti eseménnyel van dolgunk. Sajátságos, hogy ezeknél az exegetáknál a nekik nem kedvező helyek rendesen későbbi betoldások, hamisítások, symbolikus kifejezések formájában szerepelnek. Ha pedig III. századból eredő varázspapyruson, a melynek szövege némely tudós szerint korábbi eredetű, ott van a Jézus neve, ez már elegendő bizonyság számára, hogy a Krisztus előtt való időkbe helyezze Jézusnak, mint istenségnek létezését. Micsoda világosság derül ebből a szerencsés hipothézisből sok mindenre ! Most már meg tudjuk magyarázni — mondja Smith — Athanasius Arius felett való fényes győzelmének titkát. Krisztus valóban nem lett, nem teremtetett, hanem öröktől fogva volt, létezett az emberiség tudatában és gondolkozásában, mint istenfogalom, az élő Istennek, a Jehovának soha meg nem személyesített, de mégis kinyilatkoztatott formája. Ezért nem lehet a keresztyénséget egy személytől levezetni, „mert a keresztyénség Jézus Krisztusa nem emberi, hanem isteni lény ..." — de a ki soha sem járt a földön. Ezt bizonyítja szerinte a Csel. 18. 23—28-ban elbeszélt esemény is. Apollos esete erős érv számára, hogy rámutasson : íme a keresztyénség tulajdonképen eredetileg egyszerre sok helyen lépett fel s több helyen indult meg, s csak későbbi feltevés, hogy Jeruzsálemből indult ki. Érdekes különben, hogy Apollos esete igen kedvencz érve e modern irány minden képviselőjének. Kalthoff épen úgy felemlíti, mint még nagyobb hangsúlylyal Bolland. Míg ez utúbbi különösen arra mutat rá, hogy Apollos Jézusról már akkor tudott, mikor még csak a János keresztségét* ismerte, a mi tehát szerinte azt bizonyítja, hogy a Jézusról való ismeretét Alexandriából hozta magával: addig Smith meg