Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-27 / 26. szám

magvát hinti el, addig másrészről a szabályzat azon intézkedése is jogos ellenérzést támaszt, hogy „csakis az egyfolytában és csakis képzőintézeti szolgálatban eltöltött szolgálati idő száraitható be" az államsegély mérve megállapításához, a középiskolai vagy polgáriiskolai szolgálat pedig nem. Nem óhajtom ugyan képzőintézeti tanárainknak, mint ref. egyházi és vallási életünk hű munkásainak érdekét, egyházunk s közelebbről a fentartók érdekétől elválasztani, de rá kell mutatnom az ő jogos kifogásaik mellett azokra a fontos szempontokra is, melyek egyházunk, mint fentartó részéről a szabályzattal szemben figyelmen kívül szintén nem hagyhatók. Én tehát mellőzve most egyebeket, azoknak az elveknek alapján kivánok a szabályzathoz néhány megjegyzést fűzni, melyeket az Egyházi törvény a tanítóképző fenntartói részére kijelöl. E szempontból vizsgálva a dolgot, szinte megdöbbentő az az ellentét, mely a tanítóképzőkre vonatkozó Egyházi törvény s az ugyancsak e tárgyban kiadott miniszteri Szabályzat között van. Ha az államsegélyezés bevallott czélja az, „hogy a felekezeti tanítóképezdei tanári állás lehetőleg kívánatossá tétessék a magasabb fokú szakképzéssel bíró tanárok előtt is", úgy református egyházunk e czélt meg is valósítja, a midőn törvényileg kimondja, hogy: rendes tanárok csak olyan ref. vallású magyar állampolgárok lehetnek, a kik az illető tanszakban középiskolai tanári vagy megfelelő, államilag érvényes okievet nyertek (VI. t.-cz. 58. §). Egyházunk mindenkor gonddal őrködött azon, hogy a középiskolai tanárok sorából lehetőleg kiváló egyéneket alkalmazzon tanítóképzőiben. Egészen érthető, szinte természetes ez e református egyházban, mely a reformácziótól kezdve főfontosságúnak tartotta a nép nevelését, mely Magyarországon már akkor tartott fenn külön népoktatásra képező tanintézeteket (a nagykőrösi 1835. óta áll fenn), a mikor az állam a tanítóképzést még feladatai közé sem sorozta, sőt a mi dunamelléki egyházkerületünk a theologia ós jogakadémiával együtt a tanítóképzőt „három egy főiskola" czime alatt szinte akadémiai rangra emelte. Midőn egyházunk a tanítóképzést szellemileg ily magasan értékelte, csak következetesen járt el, midőn az abban működő tanárok javadalmazását is lehetőleg a középiskolai tanárok fizetése arányában szabta meg, sőt legújabban törvénybe is igtatta, hogy „a tanítóképzőintézeti tanárok és igazgató fizetése és igazgatói díja nem lehet kevesebb, mint az ugyanazon egyházkerületi gimnáziumokban működő tanároké és igazgatóké" (59-ik. §.) így az egyház ! Mit mond ezzel szemben a miniszteri rendelet és szabályzat? „Csakis a fizetések egészíthetők ki, igazgatónál 1600, rendes tanárnál 1400 K-tól kezdve; magasabb államsegély igénybevétele czéljából az addigi fizetés le nem szállítható ; a kiegészítés nem terjed ki a lakpénzekre és ötödéves, vagy egyéb pótlékokra". Oly kirívó itt az ellentét a két hatóság rendelkezése között, annyira eltérő felfogásból indulnak ki, hogy az ellentétet a fenntartónak áthidalni alig lehetséges. Még kirívóbbá lesz az ellentét, ha meggondoljuk, hogy középiskoláink állemsegély ügye az 1883. XXX. t.-czikk segélyével akként rendeztetett, hogy az államsegélyezés a középiskolának nemcsak tanárai fizetésére, lakbérére és korpótlékára, de az intézet egyéb fen tartási költségeire is kiterjed s a segélyezés a két fél, az állam és a fenntartó között kötött szerződésben nyer biztosítást, addig a tanítóképzői tanárok államsegélye tárgyában most kibocsájtott miniszteri szabályzat a törzs fizetés kiegészítésén kívül semmi más államsegélyt nem ismer. Nem tételezhetjük fel, hogy egyházi törvényeink bölcs alkotói, midőn törvénybe iktatták, hogy a tanítóképzői tanárok fizetése kevesebb nem lehet, mint a gimnáziumi tanároké, tudatával nem bírtak volna annak, hogy a gimnáziumi tanárok mai fizetése mérvét csakisaz államszerződésekben foglalt segély folytán sikerült elérni, a tanítóképzők tanárai fizetésének hasonló mérvű rendezését pedig teljesen a fenntartókra kívánták volna hárítani. Ne ni, az egyházi törvényalkotás e tekintetben is bölcsen és következetesen járt el, kimondván, hogy „ha a fenntartó testület nem képes a tanítóképzöintézetet a törvényes színvonalon fentartani, államsegélyt vehet igénybe, a melyre nézve az államkormánnyal kötendő szerződést a közvetlen felettes egyházi hatóság köti meg, az egyetemes konvent jóváhagyása mellett". (60. §.) (Folyt, köv.) Patonay Dezső. TÁRCZA. A történelmi Jézus. (Folytatás.) III. rész. Utoljára hagytam a legmerészebb, legfantasztikusabb hipothézisek köziil egyet, az. amerikai Smith Vilmos Benjámin elméletét. Valóban, ha Bollandot művésznek nevezhetjük az anyag és a bizonyítékok elrendezésében és csoportosításában, akkor Smithet joggal bűvésznek nevezhetnők, az exegezis bűvészének, a ki a legkisebb látszólagos „adatokkal", a legmerészebb mutatványokra, kombinácziókra, felvételekre képes. O az amerikai hyperinodern Jézus-tagadó, a ki nem lebecsülendő tudással és olvasottsággal rendelkezik és rendkívül termékeny író. Mint az Amerikában abban az irányban működők közül a legelsők egyike, igen alkalmasnak látszik arra, hogy a fantasztikus hipothéziseknek ezzel az érdekes képviselőjével megismerkedhessünk. Smith a mathematika professzora, s a theologiával csak kedvtelésből foglalkozik. Maga írja önmagáról: „mesterségem a mathematika, szórakozásom a theologia" (my vocation is mathematics, my avocation is theology).