Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-20 / 25. szám
ebből folyó hamisítatlan szabadelvűség és a műveltségben való előhaladás magasztos útain hozza össze egy közös oltárhoz, a magyar nemzeti eszme oltárához, e soknyelvű és sokfelekezetü ország fiait. Mi van ebben olyan, a mi a „nemzeti nagy kormány" idejében szükségessé tette azt, hogy az alapszabályok láttamozását, sok mindenféle vélemény kikérésével, 3 /4 esztendőnél hosszabb ideig halogassa? Bajos volna ezt mással magyarázni, mint azzal, hogy a klerikális reakczió behatolt már a kormánykörökbe is, s nem igen kedvesek ott sem az olyan liberális törekvések, a melyek a klerikális reakczió munkáját paralizálhatnák. A tények legalább azt mutatják, négyszázados küzdelmünknek nem valami nagy dicsőségére! Az ORLE alapszabályai. Az ORLE. alapszabályainak odisszeájáról is szólhatunk ezzel kapcsolatban. Szólhatunk ugyanabból a nézőszempontból. Egy konyhán sült-főtt mind a kettő. A belügyminiszter ezt is áttette a YKO. minisztériumhoz, s talán nem tévedünk, állítva, hogy nem sugalmazás nélkül. Már aztán jött légyen ez Barkóczyéktól vagy a mozgalommal nem rokonszenvező konventtől: mindenesetre nagy hiba, akár az általános társulási jog, akár az egyházi autonómia szempontjából nézzük. Első esetben, nem levén benne semmi állam-, vallás- vagy erkölcsellenes, s megfelelvén minden, a társuláshoz kötött s törvényben megállapított feltételeknek : feltétlenül el kellett volna látni a jóváhagyó záradékkal, mint a hogy ellátták az „Orsz. Ref. Tanítóegyesület", az „Orsz. Ref. Tanári" s az „Orsz. Ref. Kántori" egyesületek (melyek törvényeink szerint: mindenestől az anyaszentegyház testéhez tartoznak, akárcsak a lelkészek) alapszabályait. Második esetben — ha a konventtől eredt volna a sugalmazás — nem értjük a konvent czélzatát. Nem volt egy szava a Ref. Tanárok és Tanítók Országos Egyesületének megalakulása ellen. Mi kifogása lehet az ellen, ha mi, lelkészek alkotunk egyesületet'? Túlbecsülésünk vagy lebecsülésünk akar ez lenni? Nem vagyunk-e az anyaszentegyház testének szintúgy tagjai? Oly magas-e helyzetünk, olyan túlnyomó-e az egyház alkotmányos szervezetében elfoglalt állásunk, hogy a szakszerű egyleti szervezkedés levonna állásunk tekintélyéből valamit ? Vagy olyan kicsinyek vagyunk, hogy az elszámlált testvértagokat s újabban az énekvezéreket megilletett jog tőlünk megvonandó ? Értenők, ha az ORLE hatalmi czélokat tűzött volna maga elé; ha államot akarván alkotni az államban, alkotmányos szervezetünk világi elemét is tagjai közé vonva, magának — többségénél fogva — alkotmányos életünk minden fokozatain elhatározó befolyást akart volna biztosítani. De éppen az, hogy lelkészjellegűn kívül más egyént nem vesz fel keblébe, maga mutatja, hogy szakegyesület akar maradni, hogy testületi, társadalmi, lelkészi érdekeit védelmezze, a lelkészi állás színvonalát, — a tudományos képzés, erkölcsi öntudat emelése, valamint a belső hivatás érzésének felkeltése, erősítése és a megszaporodott s naprólnapra szaporodó (a lelki gondozás terén annyira kívánatos) kötelességek szíves és kész teljesítése által emelje napról-napra, az Isten dicsőségére. Akkor érhette volna vád a lelkészeket, ha hidegen nézik: mennyi jót, üdvöset létesített a reform, tanárok, tanítók orsz. egyesülete, a nélkül, hogy ők megmozdultak volna. Alkotmányos testületeink buzdíthatták volna a hasonló testületi működésre. S hogy e helyett akadályozzák : nem igen lehet érteni, S azt még kevésbbé, hogy ügyében határozni senki nem akar. Circulus vitiosus származott. A belügyminiszter nem határoz, átteszi a kultuszminiszterhez. Ez leküldi határozat végett a konventnek. Ez visszaadja az ORLE.-nek. Úgy tűnik fel, mintha a mozgalmat le szeretnék szerelni; de azt érzik, tudják mindenütt, hogy az egyszerű betiltás, a megerősítés megtagadása nemcsak igazságtalan, de törvénytelen is lenne. Csak futólag említsük, hogy emberi jogok ellen küzdeni a nálunk uralkodó miliőbe beleillik ugyan, de a református alapelvekkel alig egyeztethető meg. A parókhiális könyvtár. Különös felhívást vettünk Debreczenből. Azt, hogy a „Debreczeni Lelkészi Tárt" rendeltessük meg a parókhiális könyvtár számára. Mellőzve most azt, hogy tudtunkkal egy bizottság hivatása megállapítani, hogy mely művek vétessenek fel a parókhiális könyvtárba, s csak érintve, hogy én — a magam részéről — az egész intézményt helytelenítem, mely száz év alatt kiszorítja könyvtékáival a falusi papot a tanuló szobájából, ezt a felhívást egyenesen különösnek ítélem. A baranyai polgár bizonyosan azt mondaná a papja ez irányú felhívására : Tisztelendő Uram! ha kigyelmed kaszást, kapást hivat, úgy-e nem ad a napszámosnak kapát, kaszát, hanem megkívánja, hogy az hozzon és pedig jó szerszámot hozzon magával? Hogy kívánhatja hát, hogy mi vegyünk kigyelmednek predikácziós könyvet? De, komolyan, hova vezetne az, ha predikácziós könyvekkel töltenők meg a parókhiális könyvtárakat ? Egyszerűen oda, hogy — postillaként — nemzedékek hallanák reczitálni ugyanazon — talán már halálra unt — beszédeket. Hanyadik pap szerezne új művet? Ki költene rá a magáéból? Mert hát — a papok is csak emberek. A kereszt a hivatalban. Barkóczyról írják, hogy a hivatala asztalára állította a feszületet. Én ezen nem csodálkozom. Ez annál, a ki a pápista valláson kívül minden más vallást „tételes torz-vallásnak" tart, egészen természetes. Lám kitűzik az egyetemen, azután a kir. középiskolákban, majd az állami elemi iskolákban is; a törekvés legalább meg van reá. Mit csodálkozzunk ezen, mikor nyilvános iskolába a ref. vallástanítót be nem engedik. Tanítsa torz-vallását szabad ég alatt. Mit akkor, midőn a zsidó vasúti vagy postatiszt minden piros betűs kalendáriumi ünnepet megülni tartozik (jó, hogy Nagypénteket feketével nyomják). Hiszen haladás a XX. század uralkodó eszméje és
