Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-02-21 / 8. szám

dispenzálhassák a concubinatus szégyenbélyegének viselése alól. Tény, hogy a római katholikus népszövetség a legszélesebb körű és szervezett akcziót fejt ki országszerte, s hatalmát már érvényesíti is a közélet minden pontján, a protestánsok és a liberálisok leszorításában és a felekezeti gyűlölködés szítogatásában. Tény, hogy az országgyűlési néppárt úgy viseli magát, mint a kinek nagy reménységei vannak, s csak a napokban olvastuk egy néppárti képviselő czikkében, hogy elérkezőnek hiszi azt az időt is, a mikor Magyarország kormányzását ő fogja kezébe venni! Ezek a tények lehetetlen, hogy ki ne mozdítsák várakozó állásukból még azokat az egyházi vezetőket is, a kik eddig tartózkodtak a nyilt állásfoglalástól. Kérve kérjük tehát őket, hogy ne várjanak tovább, hanem egyértelműen fontolják meg a teendőket, s mint nem tétovázó vezérek, álljanak élére a kénytelen-kelletlen, de kikerülhetetlen küzdelemnek ! Úgy tudjuk, hogy az evangélikus egyház egyik felügyelője már megtette a kezdeményező lépéseket arra, hogy az evang. egyház püspökei és felügyelői tanácskozásra jöjjenek össze, a teendők megbeszélése végett. A vezetők eme tanácskozásának azonban nem parcziálisnak, hanem generálisnak, a protestáns egyházak összes vezetőit magába ölelőnek kellene lennie; mert hiszen a veszedelem mindnyájunkat egyaránt fenyeget, s az ellene való védekezés csak úgy lehet eredményes, ha egyöntetű és egyértelmű le?zen. Arra kérjük tehát az evang. egyháznak a tanácskozás eszméjét felvetett érdemes felügyelőjét, hogy forduljon azz;il a többi protestáns egyházak vezetőihez is, s nyerje meg annak mindazokat, a kik kell, hogy a protestantizmus védelmében egyetértsenek és együtt dolgozzanak. Őszintén kívánjuk, hogy ez a közös tanácskozás minél előbb összeüljön. A várakozásnak, a reménykedésnek ideje lejárt! Következzék tehát a cselekvésé, — nehogy elkéssünk és a halogatás miatt a vereség szégyene és a késő bánat fájdalma szálljon ránk! H. I. ISKOLAÜGY. A theológusok mozgalma. E lap mult heti száina röviden már megemlékezett a magyar protestáns theológusok kolozsvári konferencziájáról s a megalakult Magyar Protestáns Theologus Szövetségről. Azt hisszük azonban, sőt a konferenczia lefolyásából az a meggyőződésünk támadt, hogy e mozgalom sokkal fontosabb a magyar protestantizmusra nézve, hogy sem oly rövidesen napirendre lehetne felette térni. Már maga az a dolog, hogy a mai válságos időkben a theologus ifjúság is tudatára ébredt annak, hogy valamit tennie kell, bíztató jel lehet a jövőre nézve. Hisz annyi, részben jogos, részben jogtalan vád érte és éri úgy a theológus-képzést, mint általában a jövendő papságot, hogy e vádak megczáfolására semmit sem tenni, egyenlő lett volna a vádak beigazolásával. De a magyar protestáns theologus ifjúság megmutatta, hogy tud akarni és hogy meg akar felelni jövendő hivatásának, mely reá az elkövetkezendő küzdelmekben várhat és vár. Talán nem csalódunk és nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy legmozgalmasabb és legfáradságösabb jövő vár a mostani theologus nemzedékre. Korunk, a XX. század, a közel jövőben vívja meg a nagy, a döntő csatát a különböző eszmeáramlatok között. E küzdelem már is előre veti árnyékát. De valósággal a mostani ifjú nemzedék kerül beléje. Két óriási ellenséggel kell felvenni a harczot: a klerikálizinussal s a szocziálizmussal Most folytatja mindkettő az erőgyűjtés munkáját, azonban karmait erőpróba czéljából meg-megmutogatja. Ennek a két eszmeáramlatnak a csatája fog me^vivatni a közel jövőben. S akármelyik győz, reánk mindkettő veszedelmes lehet. A dolog azon fordul meg: fel tudjuk-e tartóztatni a végzetes küzdelmet? Meg tudjuk e értetni, szavunk felhangzik-e a magyar néphez, hogy a végletek között legjobb a középútat keresni, s azon mi vagyunk? Ha nem, nagy veszedelem vár reánk. Népünket már is sikerrel hódítják el tőlünk, s ki tudja, nem bezárt szivekre s bezárt templomokra talál-e a mostani, nemsokára az életbe kikerülő theologus ifjúság ? ! Mindezeket érezve, tudva, szemeink előtt látva, meg kellett mozdulni hazánk protestáns theológusainak. Meg kellett mutatni a magyar Sión jövőjéért aggódóknak, hogy nem várjuk, nem akarjuk várni tétlenül, fegyvertelenül a küzdelmeket. Fegyverkeztünk tehát! Még pedig a hozzánk legillŐbb fegyverekbe igyekeztünk felöltözni: a hitnek és szeretetnek mellvasába és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe. Kardul pedig a tudományt választottuk. Ilyen eszmék és gondolatok hozták s tartották össze a magyarországi összes protestáns theologiák kiküldötteit. Biztató volt már maga az, hogy mindenütt látják az idők jeleit s mindenütt érzik az Összetartás szükségét, erejét. Valóban megható volt, midőn a három protestáns fe'ekezet jövendő papjai, félretéve a dogmatikai különbséget, mert nem az most a fő, a szeretet jegyében összeforrtak és a közös munkára egymásnak kezet nyújtattak. S az a nemes verseny, a melyben az egyes theologiák képviselői az eszmék termelése és tisztázása érdekében egymást felülmúlni igyekeztek, saját bevallása szerint lelki gyönyörűségére szolgált még egy olyan férfiúnak is, mint Nagy Károly, a kolozsvári theológia igazgatója. Előkerültek a korunkat s főleg a magyar protestantizmust mozgató általánosabb törekvések, mint a beht'isszió, külmisszió, szoczializmus. Érdekes volt hallani az egyes theológiáknak ezekkel szemben elfoglalt álláspontját. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy