Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-02-14 / 7. szám

hogy ne kellene lelkesülnie bámulatos szervezete és tulajdonságai felett!" Az Istenben való hit nem született az emberrel, nem is intuiczió, hanem hosszú kulturának eredménye. Hogy mikor jutott az ember a halhatatlanság hitéhez, azt megállapítani nem lehet. „ Az ember büszke lehet arra, mondja Darwin, hogy felemelkedett — bár nem a saját erejéből — az organikus élet legmagasabb fokára, a mely emelkedés reményt adhat neki arra nézve, hogy még magasabb hivatás vár reá a jövőben." „Igyekeztem, mondja Darwin, ezt tehetségem szerint bebizonyítani; de bármint vélekedjék is erre nézve valaki, annyit el kell ismernie, hogy az ember minden már elért fejlődése és nemes tulajdonságai mellett, testi szervezetében alacsonyabb származásának bélyegét hordja magán". Ezekben vázoltam röviden Darwin főelveit. Hogy milyen fogadtatásra találtak ezek? Milyen hatásokat idéztek elő? A választ e kérdésekre nagy feladat volna pontosan megadni, mert hiszen nemcsak a természettudományokra, hanem a filozófiára, ethikára, lélektanra, szocziológiára stb. nagy mélyreható befolyással volt az evoluczió elve, a melyet Darwin két fő és összes egyéb müveiben is bizonyított, nem is említve azt, hogy tanítása egészen új tudományok alapjává is lőn és befolyással volt még azok gondolkozására is, a kik végső konklúzióit elfogadni vonakodtak. Hogy elvei nagy ellentmondással is találkoztak, ez természetes ; hiszen ha a tudomány és keresztyénség közötti nagy eltávolodásról esik szó, akkor az előbbi alatt főként azon „tudományt" értjük, a mely az ő elvei alapján épült fel. Tudjuk, szomorúan konstatálhatjuk, hogy azon materialisztikus felfogás, a melynek következtetései a keresztyénséget gyökerében támadják meg, főként a Darwin által felállított hypothézisekből és az ezeket támogató tényekből táplálkozik. De konstatálhatjuk ezen emlékezés során azt a tényt is, hogy nagyon sok hivő keresztyén ember tette magáévá a darvinizmus tanításának lényegét és látott abban új világosságot a teremtés mikéntjének és az élet nagy titkának megértésére nézve. Megjegyezzük, hogy Darwin, mint valamennyi igazán nagy tudós, szerény volt és a nemes, önzetlen, munkás életnek példáját hagyta nagy munkáin kívül az utókorra. () maga soha sem polemizált, „gyűlölöm a kontroverziákat" — mondá — és meggyőződéséért senkit nem gúnyolt, vagy bántott. Bizonyára tanulhatott volna tőle német tanítványa: Haeckel, a kinek a szerénység és mások meggyőződésének tisztelete nem a legerősebb oldala és a ki oly nagy gyűlölettel fordult a keresztyénség igazai ellen. Darwin a vallásról egyáltalában nagyon tartózkodóan nyilatkozott, mondjuk: ő az oportinizmus álláspontjára állott. „Azt mondhatom, írja egy levelében, hogy szinte lehetetlen elképzelnünk, hogy ez a nagy csodálatos mindenség, benne a mi öntudatos valóságunkkal. a véletlen szülötte, és azt hiszem, hogy ez a leghatalmasabb argumentum Isten létezése mellett; de hogy HZ az érv igazán elég-e, azt sohasem voltam képes lelkemben véglegesen eldönteni. A legbiztosabb következtetés az, hogy az egész kérdés felül áll az ember értelmén; de azért megtehetjük és meg kell tennünk kötelességeinket". Darwin szerint a fejlődés nem ezél nélküli. A természet ama nagy művén, a mely ezt vezeti, irányítja a tökéletesedés felé, s így szerinte a létért való küzdelem, bár szenvedésekkel és halállal jár, de egyik élet árán új, tökéletesebb élet áll elő. Darwin nem látott „más kezet", mint a természetét; és nem is látta azt a czélt, a mely felé Istennek amaz embere, mindent elfeledve, hátra nem tekintve tört. 0 a vallásban csak egy bizonyos fejlődési mozzanatot látott, a melyre az ember egy bizonyos időben eljutott; kijelentésben nem hitt, a lelki élet jelenségeit is természetes úton előállottaknak tekintette, s úgy előtte, mint annyi más előtt, érthetetlen maradt az, hogy a Teremtő már kijelölte a czélt, a mely felé törekednünk kell és az elhívottaknak — (s)electió — adott új csodálatos szerveket, a melyek által a nagy küzdelemben megragadhatják az új, romolhatlan élet egyedüli feltételét és forrását. B. Pap István. KÖNYVISMERTETÉS. Papi dolgozatok. Irta Jánosi Zoltán, debreczeni ref. lelkész. III. kötet. Közönséges egyházi beszédek. Ara kötve 6 korona. Debreczen. Kiadja Hegedűs és Sándor könyvkiadóhivatala. 1—253 1. 8°. Jánosi Zoltán református egyházunk egyik legtevékenyebb tagja s egyházirodalmi munkáival is feltűnést, keltett. Kiváló szónok s termékeny egyházi beszédiró is. Erről tanúskodik e könyve is. A kötet egyházi beszédeket tartalmaz, számszerint 25-öt, s ezek közül, köriilbelől 3 kivételével, mind eredeti. Olyan húrokat penget e kötetében Jánosi, a melyek nagyon időszerűek. Az egyes társadalmi osztályok közt vagyonilag s műveltségileg oly nagy űr tátong, a mely a nép gyermekének keblében okvetlen elégedetlenséget okoz. E ferde helyzetben a nép nem is tud magának határozott irányt kijelölni, melyet kövessen. Éppen ezen állapoton akar segíteni a szerző, s ez az irány vonul végig az összes prédikácziókon. A kötet értékét e tekintetben el kell ismernünk. De nem hallgatjuk el, hogy van benne sok túlzás is. a mennyiben Jánosi vérbeli szocziáldemokraía. Lelkének minden erejével látszik küzdeni a zsarnokság, a hatalmaskodás ellen. Erre nézve fel van vértezve széleskörű ismerettel s nem középszerű tehetséggel. Különösen jártas a szocziológiában. A mellett alaposan ismeri a szentírást, s egyéb egyházi és világi tudományokba is mély bepillantása van. Mindezekről eléggé tanúskodnak a kötetben foglalt beszédek. Egyik-másik egész philozofiai, természettudományi, exegetikus és történeti értekezés ; de éppen ezért közhasználatra nem teljesen alkal-