Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-15 / 46. szám

NEKROLOG. DR. KISS ÁRON. 1854—1908 A magyar protestáns egyháznak, a magyar tanügynek, a magyar társadalomnak együttesen nagy halottja van. Még nem mult el egy éve annak, hogy Debreczennek Isten áldásából szokatlanul magas korra jutott nagynevű püspöke: Kiss Áron, egyháza nagy veszteségére örök álomra hunyta le szemeit. Gyorsan követte őt nyugalomra vágyó lelkével, hivatalából nyugalomra tért testével az örök pihenőre, tisztes korban, ele mégis korán, kiváló képességű, nagyérdemű fia, dr. Kiss Áron, m. kir. udvari tanácsos, a Paedagógium volt igazgatója is. Benne a tősgyökeres magyar léleknek mintaképe, a nemzeties irányú s a mult nemes hagyományain nevelkedett magyar életnek értékes egyénisége hunyt el, kit működése minden terén: egyháza szolgálatában, ,a magyar tajiításügyért tudós;

lélekkel rajongó tanári s írói munkásságában és társadalmi, különösen emberbaráti tevékenységében önálló gondolkodás, eredeti fölfogás, biztos ítélet s mélyen érző szív jellemzett. Kiss Áronban a higgadt, férfias nyugalomnak külső képe alatt magasan szárnyaló lelkesedés, a nemes eszményekért rajongó lélek lakott. S e tekintetben első sorban egyházáé a veszteség. Mint a dunamelléki ref. egyházkerület tanácsbirája, a budapesti reform, egyházkerület presbitere, a budai ref. egyház helyi bizottságának elnöke, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság tagja, hervadhatatlan érdemeket szerzett szeretett egyháza körül, melynek fölvirágoztatására tudását, munkáját mindenkor szeretettel áldozta oda. A ref. egyház bárminő ügyével kapcsolatos dolgokban bárminő kérdéssel vagy kéréssel jött légyen hozzá akárki, türelemmel, jóindulattal hallgatott meg mindenkit, s jó tanács, bíztatás, vigasztalás, ösztönzés nélkül senki sem hagyta el jóságos körét, S ha megemlítjük, hogy tudós irodalmi munkásságának egy részét is protestáns egyháza nagyjainak, különösen a nagy protestáns tanítók méltatásának szentelte, mikor Losonczi Istvánról, Bornemisza Péterről, Szegedi Kiss^Istvánról, Keresztúri Pálról, Török Pálról stb. szóló becses müveit megírta, jeleztük, mint hatotta át egyháza hű fiának lelkét az a büszkeség, hogy a magyar protestantizmus művelődésünknek hány jeles bajnokot adott. A magyar nemzeti művelődéstörténet írójának azonban nem szabad Kiss Áron egyéniségét pusztán egyháza körül kifejtett munkássága alapján értékelni. A mily értékes volt egyénisége a magyar protestantizmusra nézve, a mily nagy veszteség egyházára nézve, oly súlyos csapás az ő elhunyta — bár egy év óta nem volt aktiv tanár — a magyar tanítás ügyére, de különösen a magyar nemzeti paedagógiai irodalomra nézve. Talán ez utóbbi téren a leginkább pótolhatatlan az ő egyénisége, mely saját bevallása szerint — e sorok írója ismerte meleg szívvel ápolt hátralevő irodalmi terveit — még sok, bizonyára becses tanulmánnyal volt adósa a magyar tudományosságnak. Hogy a magyar iskola, nevezetesen a tanítóképzés mit veszített benne, először akkor, mikor 42 évi munkásság után nyugalomba ment, végleg most, mikor örök pihenőre tért, azt leginkább jelzi az a megtisztelő név, mellyel a magyar paedagógiai világ közvéleménye még életében illette, a „tanítók atyjá"-nak nevezve az elhunytat. Tanítók ezrei áldják az emlékét ma is, nemcsak a jeles tanárét, ki a tudás fáklyáját adta kezökbe az élet útjaira, hanem a szive jóságában páratlan emberét is, ki — jól tudjuk — tanítványai közül soknak könnyeit törölte le, soknak aggodalmas, csüggeteg szivét erősítette meg jótékonyságával is. Ki közelről láthatta Kiss Áronnak tanári és igazgatói működését, róla bizonyára a legnemesebben érző, igazi tanár emlékét hordja szivében. S e mellett Kiss Áron a magyar nemzeti művelődés, a magyar nemzeti irodalom történetének valóságos rajongója voll Tifezta fővel, méí^ belátással idejekorán észrevette, hogy a jövendő magyar művelődés gyökérszálainak egy része föltétenül a régi magyar élet, a régi magyar tudományosság talajában él. Nem volt a régi magyar műveltségnek, különösen a régi magyar paedagógiai életnek az a kis jelensége, melynek gondos kikutatását, megőrzését fölöslegesnek tartotta volna. Évtizedeken át kitartó érdeklődése, gyűjtő szenvedélye oly becses emlékeit és anyagát hordotta össze és dolgozta föl a régi magyar oktatásügy történetének, hogy ezeknek tanulmányozásából eredő irodalmi főműve: „A magyar népiskolai oktatás története" czímű kétkötetes munkája ma is legteljesebb rajza régi kulturánk e nagyfontosságú fejezetének, s bizonyára sokáig forrása marad az erre vonatkozó tudományos kutatásnak. Nagybecsű az a gazdag s fáradhatatlan munkásság is, melyet mint az Eötvös József báró által a magyar tanítók továbbképzésére szánt Néptanítók Lapjának főmunkatársa és szerkesztője húsz éven át folytatott. S a mily egységesnek látjuk Kiss Áron nemes, egyszerű egyéniségét működésének eddig említett két területén, ezekkel éppúgy összefüggőnek mutatkozik társadalmi működése is, különösen a jótékonyság terén. Ki titokban szegény, szűkölködő tanítványainak nem egy könyűjét szárította föl, szive túlcsorduló nemes, humánus érzéseiben, sokoldalú elfoglaltsága mellett is időt lelt egy igazán derék s valóban áldásosnak bizonyult, a nagyobb körű nyilvánosság előtt is ismeretes jótékony intézménynek, a Nagypénteki Református Társaságnak a megteremtésére s vezetésére, melynek nemes sikerei, egyéb érdemei mellett is, örökké megfogják őrizni a boldogultnak emlékezetét. Kiss Áron élete a ritkábban előforduló csendes és mégis mélyjárású folyóvizek képéhez hasonlítható s emlékezete élete nagyobbszerü külső eseményeinek hiá-