Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-01 / 44. szám

reá s benne a habozó, tétovázó lelkek típusára a maga örökké érvényes ítéletét: „Valaki az ő kezét az eke szarvára veti, és azokra néz, a melyek ő utánna vágynák, nem alkalmatos az Istenek országára!" S vájjon nem igazolta-e Jézusnak ez ítéletét az idő ? Nézzétek csak meg ezen tétovázó, körültekintő és ingadozó lélekhez hasonló alakokat a Jézus környezetében. Egyből sem válik apostol; mindegyikről bebizonyul, hogy nem alkalmatos az Isten országára! A tüzes lelkű, hirtelen lángralobbanó Péterből, a ki a törvénytudóéhoz hasonló elszántsággal mondta a mesternek: „Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged", s azután ott a főpap udvarán mégis háromszor megtagadta, a megbánás könyhullatása után még lehetett apostol; de az ingatag és tétovázó Pilátus a megváltót a Golgotára juttatta, az óvatos és az éj 'sötét leple alatt Jézust látogató Nikodemus csak a Krisztus temetésekor tűnik fel újra, s a körültekintő ós bölcs mérsékletű Gamáliel csak odáig jutott, hogy az apostolokat egyszeri bántalmazástól megmenthette. Az Isten országának ügye nem nyert velük semmit. És hogy mily sokan lehettek ilyen gyönge, tétovázó lelkek Jézus körül, arról tanúskodik János evangélista, a ki így ír: „A főemberek közül is sokan hívének ő benne, de a Farizeusoktól való féltekben nem vallják vala, hogy a gyülekezetből ki ne vettetnének. Mert inkább szerették az emberek dicsőségét, hogy nem az Isten dicsőségét". Micsoda erkölcsi nagyság ezekhez a „főemberekhez" képest a két szegény apostol: Péter és János, mikor a fenyegetésekre, hogy többé Jézusról szólni ne merjenek, teljes határozottsággal kimondják, hogy : „Istennek kell inkább engednünk mint az embereknek, mert, nem lehet, hogy a melyeket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk". Avagy az üldöző Saulból apostollá lett Pál, ki a rákövetkező fogsággal és nyomorúsággal szemben is erős lélekkel vallja : „Semmivel nem gondolok, az én életem is nékem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat és a szolgálatot, melyett vettem az Úr Jézustól". Azután István diakonuson kezdve a vértanúk hosszú serege ! Ezek mind nem arra néztek, a melyek ő utánuk vágynák, s ezért voltak alkalmatosak az Isten országára. S tekintsünk a reformátorokra ! Nem hátrafelé tekintgetett Luther, ama vittenbergi szerzetes, midőn a kolostor gondnélküli életét, csendes szemlélődéseit otthagyva, a reformáczió munkáját megindította s hatalmas ellenfeleivel szemben is szilárdul megállva mondotta: „Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre !" Nem a maga kényelmére, nyugodt, csendes tudományoknak élő helyzetére gondolt Kálvin, midőn a genfi zavaros és elfajult, fejetlen viszonyoknak Isten segítségével rendezésére vállalkozott. Nem azokra, kik az „ő házukban voltak", családtagjaik békés, zavartalan életére s a maguk boldogságára, hanem Isten országának ügyére néztek ama dicső ősök, a gályákra hurczolt szegény prédikátorok, kik erős lelkükkel iszonyú szenvedéseket viseltek el s a nyomorúságok között, bizó lélekkel énekelték: „Az Isten a mi reménységünk, midőn reánk tör ellenségünk". * * * Hát mi Atyámfiai mire nézünk ? Ha halljuk az Úr Jézus hivó szavát: „Kövess engemet", — van-e bennünk akarat, erő, elhatározás az ő követésére ? Vagy talán mi is tétovázunk, habozunk, tanakodunk s e közben halogatjuk a munkát idvességünknek dolgában ? Bizony, ha magunkat megvizsgáljuk, szomorúan kell beismernünk, hogy az ingatag, habozó és tétovázó lelkek nagyon megszaporodtak közöttünk. A „kálvinista határozottság", a melyről híresek voltunk s a mely becsületünkre vált nemzeti történetünk bizonysága szerint is, mintha meggyengült volna közöttünk ! Szól az ige ma is templomainkban: térjetek meg, bánjátok meg bűneiteket, tanuljatok jót cselekedni 1 De a legtöbben közönyösen hallgatják, s ha vannak is kevesen, a kiket közelebbről érint, azok is úgy gondolkoznak : hadd vegyek előbb búcsút megszokott hibáimtól, hadd tekintsek még vissza e világ örömeire, s majd azután, még azután sem lesz késő egy lépést tenni az idvesség útja felé! Halljuk hirdetni a Krisztus szavát: „Keressétek Istennek országát és annak igazságát" ; de kész rá szivünkben a halogató válasz : hadd vegyek először búcsút e föld gyönyörűségeitől, hadd szakasszam le előbb e jelenvaló világ örömrózsáit, azután majd a jövendőre nézek; majd a léleknek szolgálok! Egyházi életünkön is erőt vett ez a tétovázás, tanakodó habozás. Mintha az újabb viszonyok között nem találnánk helyünket, nem ismernénk feladatunkat. Egyleteket, szövetségeket próbálunk alakítani, hogy majd ezekkel talán megindul végre a munka egyházi életünk felelevenítésére. S a válasz az ilyen kezdeményezésekre rendszerint tétovázó, halogató. Hadd vegyek búcsút először azoktól, kik az én házamban vannak. A kényelemszeretet, az előítélet, a nyugodt szemlélődés, a kicsinyhitűség, a kétségbeejtő, hideg józanság, a mozdulatlanságig hajtott bölcs mérséklet, ezek laknak házainkban s ezektől nem birunk búcsút venni. Pedig az idők jelei intenek, sőt kiáltanak ! A vihar már zúg fejünk felett! Egyfelől a régi ellen háborog ismét, s hatalmát, befolyását felhasználva igyekszik a népet maga köré vonni: másfelől az anyagi nyomor gyermekei, a kitagadottak fegyverkeznek, s tagadva a lélek szükségeit, az anyagi jólétnek, a földi örömöknek mindenki részére megszerzésével hívogatják magukhoz az embereket. És mi tanakodunk és tétovázunk! Hátratekintgetünk. Hivatkozunk dicső multunkra, e hazának tett, kétségkívül önfeláldozó és elismerésre méltó szolgálatainkra, s a nagyobb anyagi segélyezés mankóira várva, halogatjuk a munkát! Pedig a mult érdemei minket meg nem tartanak. Mert a beálló küzdelem sikere nem azon fordul meg, hogy melyik egyház mit tett a múltban, hanem mire képes a jövendőben 1 S ha mi a ránk jövő küzdelemben egyházunk