Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-01 / 44. szám

Nem az ő tiszta lelkük ragyogása-e az éjjeli fény ? ! Lobogj, szívem tiszta érzése is! Élesztgesd nagy nap szent emléke ! Taníts, erősíts, igaz felemelkedésre, lelki szabadságra! „Áldozzatok! Jertek, hevülni a mnlton, Zengjen örömének szózatos ajkuűkon, Bedőlt sirok felett lobogjon a fáklya, Csapjon fel az égig sziveinknek lángja!" Andrássy Kálmán. TÁRCZA. Vessük kezeinket az eke szarvára! Alkalmi egyházi beszéd. A dunamelléki ref. egyh. ker. lelkészszentelö istentiszteletén elmondta dr. Székely József szentmártonkátai lelkész. Alapige: Lukács ev. IX: 61, 62. Olyan ridegen hangzik Jézus válasza, melyet az 0 követésére ajánlkozónak ad a felolvasott igékben, hogy szinte megütközünk rajta. Hogyan? hát nem természetes dolog az, hogy mikor valaki valamely nagy dologra határozza el magát, mielőtt elindulna, búcsút vegyen szeretteitől s közölje azokkal szíve szándékát? Nem észszerű-e, hogy visszatekintsen azokra, a melyeket elhagyni készül, s csak alapos megfontolás, okos mérlegelése után a hozzandó áldozatoknak és nyerendő előnyöknek, döntse el, hogy rálépjen-e az új útra? Hiszen manapság, a mikor mindenben az alapos előtanulmányozás, bővebb megbeszélés, érett megfontolás stb. szükségét hangoztatják, a midőn bármely téren is teendő fontos lépést hosszas tanácskozások előznek meg, csak természetesnek találhatjuk ezt a kívánságot! Nem tűnik-e fel tehát különösnek, hogy az Idvezítő egy embernek, a ki a mellett saját jószántából, minden különös felhívás vagy biztatás nélkül ajánlkozik az Ur követésére, ha előbb övéivel is szót válthat, oly ridegen, elutasitólag válaszol, csak azért, mert még meg akarja gondolni a dolgot, holott kevéssel azelőtt maga Jézus B.Z, íX ki a lelkesedésében magát hirtelen elhatározó törvénytudónak, ki első felbuzdulásában így kiált: „Követlek tégedet Uram, valahová menéndesz!" a higgadt megfontolást, a teendő lépés következményeinek, a hozandó áldozatoknak okos mérlegelését és meggondolását ajánlja figyelmébe. Atyámfiai ! Napjainkban, midőn az uralkodó nézet az, hogy még a legszentebb ügy szolgálatában állóknak is, körültekintő, megfontolt és sok tekintetben engedékeny magatartást kell tanúsítaniok, csakhogy az általuk szolgált ügynek barátokat szerezzenek, vagy legalább annak ellenségeit ne szaporítsák ; manapság, mondom, kétszeres fontosságai bír ránk nézve, hogy megtudjuk az Idvezítő rideg és elutasító feleletének magyarázatát. 0, a ki mindenkit pártolt, mindenkit bíztatott, mindenkit emelt, a ki csak őszinte lélekkel közeledett hozzá, hogy az idvesség dolgában előbbre haladjon, miért mondja ezúttal mégis ki oly határozott és kérlelhetetlen hangon annak, ki az ő követésére, látszólag egészen elfogadható feltétel mellett ajánlkozik, hogy nem alkalmatos az Istennek országára ! ? Jertek, keressük e kérdésre a feleletet, igyekezzünk megérteni a Jézus válaszának még ma napság is megszívlelendő fontosságát! * * * „Követlek tégedet Uram ! de engedd meg nékem először, hogy vegyek búcsút azoktól, kik az én házamban vágynák". E szavak minden bizonnyal egy jószándékú, de ingadozó, a maga dolgában határozni nem tudó, vagy nem bátor, —- egyik szemével a múlton, a másikkal a jövőn csüngő, az áldozat és nyereség viszonyát aggódva mérlegelő, tanakodó léleknek szavai. Mintha magunk előtt látnánk e szegény vergődő* lelket. Egyfelől vonja őt a Krisztus isteni méltóságának dicsfénye, a mélységes bölcseség és a végetlen szeretet; másfelől érzi eddigi összeköttetéseinek, a régi viszonyoknak és körülményeknek marasztaló, tartóztató erejét. S minthogy e két ellentétes vonzalom hatása alatt határozni nem tud, habozó lelke a nyugtalan vergődéstől azáltal akar szabadulni, hogy elhalasztja a döntést. „Engedd meg nékem először, hogy vegyek búcsút azoktól, kik az én házamban vannak". Mintha mondotta volna: Uram megismertem tudományod mélységét, jóságod nagyságát, szereteted végtelenségét; azt is általlátom, hogy idvességes az út, melynek követésére hívogatod az embereket és így hajlandó vagyok a te követésedre; de látod, ily hirtelenében, a magam felelősségére nem határozhatok, majd előbb megbeszélem az otthonvalókkal, majd meghányom vetem elejét és végét a dolognak, s csak azután, ha már elbúcsúztam mindazoktól, melyek eddigi életem sorához tartoztak, majd akkor, de akkor azután igazán követlek tégedet! Egy tétovázó, habozó lélek áll hát itt szemben az Idvezítővel. Ugyan mit feleljen neki? Biztassa, bátorítsa? Vagy elriassza, mint ama másikat;

a hirtelen lángra lobbanót? Beszéljen neki az Isten ország ánakszépségérol, dicsőségéről, vagy közelgő szenvedéseiről és haláláról ?! Mondja, hogy ha követője lesz, jutalma bőséges leszen a mennyben; vagy figyelmeztesse, hogy nem feljebbvaló a tanítvány a tanítónál, s ha valaki akarja őt követni, tagadja meg magát és minden napon vegye fel az ő keresztjét ?! Oh a Krisztus mélyére látott ennek a léleknek, s ha csak egy parányi kilátás lett volna arra, hogy e lélek megnyerése haszonnal jár az Isten országára, bizonyára nem sajnálta volna tőle a bíztató, vagy rettentő szót. De látta, hogy itt egy tétovázó, a múlttal szakítani nem bíró, a jövőben eléggé bízni nem tudó lélekkel van dolga, mely bár szükségesnek érzi s üdvösnek gondolja a Krisztus követését, de töprengésében, habozásában aligha jut el valaha a cselekvésig, s ezért, szomorúan bár, de egyszersmind teljes határozottsággal mondja ki