Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-25 / 43. szám
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy az egyházkerületek (nb. az erdélyi ker. állásfoglalását nem ismerem) e tárgyban egészen önálló s egymástól nagyban kölönböző álláspontot foglaltak el; továbbá, hogy általában lelkészek terheiről beszélnek. Ez azt mutatja, hogy ez a kérdés nem ment keresztül a nyilvános megbeszélés retortáján, vagy sokkal inkább azt a hiányt teszi érezhetővé, mely egy általános egyházi lap nemlétében, egyetemes kérdések nagy elveinek particularis érdekekből vezetett szétforgácsolására vezet. A mi egyházkerületünk még a határozat hozatala előtt állván, ezt a kérdést akarnók a határozat előtt tüzetesen megvizsgálni, rámutatván a sérelmekre és az orvoslás szükségére, mely elől kitérnünk nem lehet. Az orsz. nyugdíj-intézet kezdete 1908. január 1. napja. Nézetünk szerint ezen a napon innen a teljes kötelezés természetes, s bármily nagy legyen a járulék, sem panaszra ok, sem orvoslásra szükség nincs. Pedig, ha általában a lelkészek 23%-áról beszélünk; ezek is odaértik magukat s ez végeredményében odavezetne, hogy a nyugdíjjal járó legnehezebb terhet — a belépő %-ot — a lelkész^helyett a közegyház viselné, a mire példa egyetlen egy nyugdíj-intézetnél nincs s nem is lehet. Ha sérelmekről beszélnünk kell, azt csak ettől a naptól visszamenőleg tehetjük, s itt is a legnagyobb óvatossággal. Azt kimondhatjuk, a mit a solti esperesi jelentésben az esperes is kijelentett, hogy a nyugdíj-intézet „nem a lelkészek érdekében van megteremtve, hanem az egyházak java végett, az egyházak érdekében". De a midőn ezt kimondtuk, azt meg kell állapítanunk, hogy a visszamenő köteleztetés a lelkészek kárára és sérelmére történt, szerzett jogaiknak figyelmen kívül hagyásával és azzal a fogadhatatlan méltánytalansággal, mely a 65 évet meghaladott és azon innen levő lelkészeknek a nyugdíjintézettel szemben meghatározott jogaikban és kötelességeikben rejlik, különös tekintettel arra, hogy az intézet tényleges nyugdíjazó működését hat év, tehát 1914. előtt meg nem kezdi. E hat év alatt az intézetnek 100 és 100 kötelezett tagja fog meghalni a természet rendje szerint, legtöbb az 55—70 év között, a kik tetemes 23% befizetésük s az ezt még felülhaladó kamatok összegét teljesen elveszítik, a nélkül, hogy esetleges özvegyük vagy árvájok egy fillérrel többet nyerne segélyül, mint a mi a gyámintézeti tagság által biztosítva volt. Ha pedig özvegy nem maradt s árvái már túllépték volna az alapszabályba megjelölt kort, akkor egy egész hivatali működés idejéről befizetett összeg (mely egy kis vagyonnak mondható) nemcsak hogy teljesen elveszett, de a szegény árvák, a kik még keresetre képtelenek, gyámoltalan hajadonok, még attól is megfosztattak, mit az atya takarékossága ez esetre takargatott, mert azt elnyelte a nyugdíjintézet s így koldusabbak, mintha soha gyám- és nyugdíjintézet nem létesült volna. Hát ezt én a krisztusi szeretettel megegyeztetni nem tudom, s nem hihetem, hogy az egyházi törvényhozásnak ez czélja lehetett volna. Milyen ellentét ezzel szemben a 65 évet meghaladottak helyzete, kik sem belépő-járulékot és kamatjait, sem évi díjt nem fizetnek, s így ha évekig élnek, ez összeget teljes egészében takaríthatják meg kedveseiknek. Az első és legnagyobb sérelem tehát — mint ennek többször és több helyen kifejezést adtam — az, hogy a belépés korhatára igen messzire kiterjed, melynek legrosszabb esetben az 50 évet nem kellett volna meghaladnia. Tudjuk, hogy ez nem a papok, hanem az egyházak érdekében történt, hogy t. i. ha beteg, elnyomorodott vagy öreg s így megunt lelkészüktől hat év alatt a halál meg nem szabadítja, szabadítsa meg a nyugdíjintézet, tekintet nélkül arra, hogy mi kárt szenvednek ezáltal az időközben elhaltak családjai s minő keserűséget szenved az, ki aggkorában távozni kénytelen megszokott otthonából, odahagyni kedveseinek sírjait, a ki ifjúsága virágát abban hullatta el, hogy nyugalmat szerezve elaggott vagy elnyomorodott lelkészeknek csaknem ingyen segedelmével, ezzel hasonló jogot szerezzen magának a késő vénség bizonytalan napjaira, mint megnyerték ezt a jogot azok a társai, kik a 65 éves kórhatárt elérték. A törvényt megváltoztatni nem lehet, de igen is lehet orvosolni az ezáltal okozott sérelmeket, a melyek csak átmenetiek, idöszerint valók, s többé elő nem kerülhetnek ; mert az életbeléptetés után hivatalba lépett lelkészek e teher előre tudásával foglalták el állásaikat, mert több mint bizonyos, hogy a megerősödő nyugdíjintézet az özvegyek és árvák segélyezését — melynek már mi előnyeit nem élvezhetjük — kedvezőbb alakban rendezendi, s végül, mert minden nyugdíj-intézet tagja tartozik belépő-díjat fizetni. Éppen ezért a sérelmet az 50—65 év között tartom legnagyobbnak, az orvoslást itt legsürgetőbbnek, valamint a segély mérvét a legmagasabb %-ban megállapitandónak. A 23% visszamenő kamatait — a rendes lelkészi szolgálat napjáig — egészen levenném vállaikról, a 23%_n a k is bizonyos részét, ha nem úgy fele részét ker. segély által vélném fedezendőnek. Ezzel a legsúlyosabb sérelmet szenvedettek panaszai nyernének orvoslást és hisszük, hogy egyházkerületünk közgyűlése mely soha el nem utasította, sőt figyelembe vette a jogosult panaszt, hű marad eddigi gyakorlásához s nagylelkű méltányossággal intézkedend. De az ifjabb lelkészek is — eltekintve azoktól, a kik az intézmény megalakulása után kezdették meg szolgálataikat — számíthatnak az egyházkerület atyai segélyére. Igaz, hogy ezek visszamenő terhei kisebbek, jövőre néző jogaik kedvezőbbek, s valószínűbb, hogy a nyugdíjt közülök a nagyobb rész élvezendi is. Mindazonáltal a gyors életbeléptetés és a hat évi carentia őket is többé-kevésbbé sérti (habár e korban mégis több valószínűséggel bír az özvegy és árvák maradása), orvoslásra méltán számot tarthatnak, s a rendes lelkészi éveikre
