Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-08-09 / 32. szám

Sőt azt is merem mondani, liogy nem hisz a művelt és tanult pápisták túlnyomó nagy része semmit. Nem hisz el egyetlen egy hitczikket sem, mert mind „ostobaságnak1

1

, tartja. De már arra rá nem vehető, hogy életében csak egyszer is gondolkodnék azon, hogy mi lehet benne az, a mi valamit ér, a mit odaállitanak mottónak, hogy azt mutogassák ott, a hol ellentállásra találnak'? Es hányszor hallják, hányszor mondják maguk is, hogy az evangéliomi egyház mindazoktól a képtelenségektől ment, a melyek a közönyt és hitetlenséget leginkább eredményezik. Nem egyszer elismerik, hogy „mily szép a református vallás". De már azon nem gondolkoznak, hogy miért szép hát?, hogy a mi széppé és érthetővé teszi, éppen az, a mi hiányzik az övékéből, pedig ott ugyancsak sok minden van, a mi czifra. Restek az összehasonlításra, restek a bibliaolvasásra, restek az igazságot föltáró művek átnézésére, röviden: nem szeretnek gondolkodni a lelküket érdeklő dolgok felől. Mert ha gondolkodnának, vájjon panaszkodhatnék-e bárki is sötétségről, közönyről, hitetlenségről ? Micsoda lehetetlen állapotokat láthat ott az ember. Hányszor megesik, hogy egy tanító vagy tanár — tagja a természettudományi társulatnak — az iskolában növendékei előtt nagy hévvel beszél a természeti törvényekről, a világmindenség végtelenségéről és más okos dolgokról és tanítás után felhívja a gyermekeket a szent szűz kápolnájához való zarándoklásra, hol időnkint a szűz megszokott jelenni, sőt mi több, maga vezeti őket oda. Hát nem abszurdum az ilyen! Micsoda kaczagtató látvány az, micsoda érdekes dolog az, midőn a népnevelés emberei vezetik a pápista templomokba a növendékeket hamvazó szerdán és buzgósággal magyarázzák a gyermekeknek, hogy ha bekeni őket a pap hamuval, hát akkor elkerüli a torokfájás vagy más esetben a szemfájás ; és a tanítói és tanári gyűléseken izzadásig tanácskoznak azon, hogyan lehetne a népet csak egy kicsit kiemelni a butaság mélységéből ? De bekenik ám az úri ember gyerekének is a szemét meg a torkát és az apa, a ki szabadkőműves és talán egyetemi tanár vagy kúriai biró, vagy gazdag földbirtokos, egy szóval sem mondja, hogy nem engedi az efféle babonát gyermekén elkövetni. Fogadom, hogy van nagyon sok orvos, a ki igen jól tudja, hogy valamely betegségtől mi óv meg vagy mi gyógyít meg és eltűri, hogy felesége, gyermekei bűvös amulletteket hordjanak és higyjenek is benne — mert akkor mi a csodának hordoznák? — hogy hamvazzanak, barkázzanak. Hát törődnek ezek egy csöppet is a lelkükkel, gondolkoznak egy pillanatig is ? Mikor a minden képtelenséget felülmúló abszurdumot, a pápai csalatkozhatatlanságot hitczikk gyanánt kimondták a vatikáni tanácskozmányon 1870. július 18-án, (IV. sessio 4. canon) azt hitték sokan, hogy a képtelenségek eme koronája oly súlyos lesz, mely a víz alá nyomja a pápát egész apparátusával együtt. Dehogy nyomta I Egy darabig komolyan beszéltek róla, aztán pamfletteket írtak rá, „melyekben a Szent Atyának fönséges személye is a legnagyobb bántalmakkal illettetett" ; végre kihirdették a szokásos átkok mellett —• aztán nem lett semmi. Az igaz, hogy nem hisszi senki és úgy vannak vele, hogy nekik egyénileg se árt, se használ, ha a pápának úgy tetszik, hát higyjen magáról, a mit akar, de mégis nem bizonyít-e élénken a mellett, hogy a nagy többség nem szeret gondolkodni, mert akkor nem engedné meg, hogy azt hirdessék egy emberről, hogy az Istennek helytartója a földön és hogy ezek szinte isteni imádatot követelnek sok millió lélektől. Olvassuk mostanában, hogy Rampolla bíboros Einsiedelnbe zarándokolt a Notre Dame des Eremites-be, a bold. szűz képéhez (ahhoz a bizonyoshoz, mely már Zwinglinek is jó szolgálatot tett) és hogy igyék a szűz szobrával és aranykoronával ékesített fekete márványkút vizéből, a mely kútnál a szűz istenanya megjelent, hogy megismételje a lourdesi csodát. Mikor a biboros politikus a zarándokok ezrei között nagy alázattal megjelent elegáns hintójában, a búcsúsok letérdeltek előtte és körülötte és ö áldást osztogatott! Ez olyan piccoló Virágvasárnap! Még jó szerencse, hogy az Úr az olyan helyeken nincs jelen, mert nagyon felgerjedne lelkében ezen a XX-ik századbeli paródián. Azt is jól tudjuk, hogy midőn IX. Piustól a pápai államot elvette az átkozott Viktor Emánuel, de cserébe az olasz kormány évi egy millió lírát ajánlott föl kárpótlásul, a szerényszívű és legkevésbbé sem önző isteni helytartó visszautasította azt, helyette elfogadja a hívek ajándékait, a melyek esetleg meghaladják a 15 millió kor.-t is. Most, hogy a francziák okoskodnak, de meg általában is a megcsappant jövedelmet regresszálják, mert a kedves Nénék az Agnus Deiket néni tudják oly nagy számmal árúsítani — óh a hitetlen és közönyös világ! — olvastuk, hogy ezentúl a pápai kegyelmet is bélyeges papiroson adják! Szegény magyarom, látod, mire jutottál ! Ezentúl lira nélkül nem szól az áldás, nincs pápai muzsika; eddig ezért nem fizettél, de most a kegyelmet is bélyeges papirra írják. Hej! ha Péter tudta volna, hogy az ő hajókormányosi méltóságának utódja ilyen szenvedélyes bélyeggyűjtő lesz! De hát mindez az evangéliom jegyében történik, ők azért szerény és alázatos szívűek, nem szeretik a világi fényt, gazdagságot, fényelgést, Ők önkéntes száműzetésben vannak, sőt elmennének a martiromságra is, mint VI. és VII. Pms, kiket az az istentelen „nagy árnyék", I. Napoleon sanyargatott, mert kiátkozták azért, hogy elvette Rómától azt az alig félországot kitevő császári ajándékot. Linustól X. Pilisig, valamennyi szenved, mind kesereg, de nem találunk a 252 pápa között egyet is, a ki még többet ne követelt volna, mint a mennyivel bírt. „De hisz gyűlölet és üldözés volt mindenkor a pápaságjutalma azon áldásokért, melyekkel elárasztotta a világot és kellett is, hogy ez legyen jutalma, mert ő a kinyilatkoztatás kincsének apostoli őrizője, a hit és szeretetegység kútfeje és köteléke; mert ő minden hazugság ellen föleiuip^z igazság csalhatatlan szózatát és az igazsá-