Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-08-09 / 32. szám

lene minden nemzet- és evangéliumellenes klerikális állam- és egyházpolitika ellen. Támogatnia és győzelemre kellene vinnie minden állam-, szocziál- és egyházpolitikai törekvést, mely a magyarság és keresztyénség szolgálatában áll! Itt van az új kulturharczot felidéző „Ne temere" kezdetű pápai dekrétum. A két protestáns egyháznak egyházmegyéi, lelkészi értekezletei egymásután emelik föl ellene tiltakozó szavukat. Az egész magyar protestántizmusnak, a protestáns nép egyetemének: a protestáns egyháztársadalomnak együttesen és egységesen kell fölemelnie hatalmas szavát e nemzet- és evengéliumellenes dekrétum elien! Követelnie kell és ki kell vívnia annak visszavonását! Lehetetlenné kell tennie egyszersmindenkorra minden hasonló, középkorba illő kísérletet! Ott van az 1848: XX. végrehajtása, az egyházak állami segélyezése, a róm. kath. autonómia és lelkészi kongrua egész jövőnkre nézve döntő jelentőségű kérdése is. Mindezekkel szemben a szervezett protestáns egyháztársadalomnak: az Országos Evangéliumi Szövétségnek állást kell foglalnia, az egyháztagok egyetemének közéleti joggyakorlatában lenn és a törvényhozás és kormányzás fórumaival szemben fenn. Erre a nemes politikára feltétlenül szükség van! E nélkül igazságos megoldást és boldogabb jövendőt nem remélhetünk! Már most, ennek a czélnak szolgálatában minden agresszivitást kizárni — merő képtelenség! Mit védünk? A felekezetközi egyenjogúságot és a lelkiismereti szabadságot? Azt, a mi voltaképen — nincs is ?! Ki kell vívni, meg kell szerezni — s csak akkor — intra muros — lehet megvédeni! Valamit kivívni pedig, csak a belső megerősítésen alapuló agresszivitással lehet! Papirosfal ma már nem véd! A míg extra muros vagyunk, addig küzdenünk kell. Küzdenünk kell az igazság és szabadság fegyvereivel. Testvéri szeretettel más hitű atyánkfiai iránt, de teljes agresszivitással minden igazságtalan, szabadságellenes egyházpolitikával szemben. Az igazságtalanság agresszivitására az igazság agresszivitásával feleljünk! Legújabb veszteségünk oka jó részben — fogyatékos védelmi módszerünk. Sikerünknek, győzelmünknek feltétele, lehetősége, forrása csakis az — agresszivitás! Új patentális mozgalmat és protestáns egyháztársadalmi agresszivitást az új kulturharcczal szemben! Meg kell hallanunk a „Ne temere" halálharangját! Látnunk kell a klerikális vatikánizmus temetését! Evangéliumi egyháztársadalmi építő munkát, és megérjük az evangélium teljes diadalát a keresztyén Magyarországban! Veress Jenő. TÁRCZA. Levelek a római katholiezizmusról. Kedves Barátom! Ne ütközzék meg azon, hogy levéllel keresem föl. A múltkori találkozásunk oly élénk benyomást hagyott hátra, vitatkozásunk az evangéliomi egyház és a római vallás fölött oly sok gondolatot adott, hogy nem tudtam azóta nyugodni. Folytonosan azon tűnődtem, hogy melyik részen van hát az igazság? A római vallás gazdagságával, pompájával, de mindenekfölött papsága fegyelmezettségével, mely által a feljebbvalók egy intésére megindul a megmutatott irányban az egész tábor, úgy hat a gondolkozni nem szerető embertömegre, hogy befolyását, hatalmát, elsőbbségét mindig megtudja tartani; míg az evangéliomi egyház azzal, hogy folyton a fölvilágosodást hangoztatja és erre törekszik vezetni híveit, csak a háttérben marad, a mostoha gyermek sorsára van kárhoztatva. Úgy hiszem, jó kifejezést használok, ha a gondolkozni nem szeretést mondom a római elsőbbség egyik fő támaszának. Az emberek túlnyomó nagy része nem szeret gondolkozni. Beletörődik abba, a mit lát és hall — illetve nem törődik azzal, a mit Iát és hall. Némiképen izgatja esetleg, ha egy és más politikai — vagy bölcsészeti — a jelenben természettudományi fölfogás változik, vagy tusakodik egy újabb a régivel. Különösen a politika mozgatja a tömeget, mert ennek hátterében anyagi jóléte is érintetik. A bölcseszet vagy a természetismeret új fázisai érdekelhetnek sok művelt lelket; de egy dolog nem igen érdekel sem műveltet, sem tanulatlant, egy dologgal nem igen törődik az emberek egyeteme: az evangéliom és a római vallás küzdelmével. Csodálatos valami ez! Hányszor hallják és olvassák a művelt és tanult római vallásúak azokat a képtelenségeket, melyek a csodatevő helyeket termik a bucsújárók és plébánosok örömére! Annyit esetleg mondanak, hogy ostobaság, butaság — aztán tovább nem gondolkodnak. Arra már restek, hogy csak egy perczig is elgondolkodnának a fölött a vallás fölött, mely az üdvösség örve alatt a fölvilágosodás korában is látható, szándékos butítással állja útját a szellemi előhaladásnak. Hányszor botránkoznak meg, ha asszonyaik, leányaik fölháborodva térnek haza a gyónó széktől, mert ott a villogó szemű áldozár olyanokat kérdezett tőlük, melyeket feleség a férjnek talán igen, de hajadon a szülőinek sem tudna elismételni. Egy perczig talán felháborodnak, keményen megtiltják, hogy többet gyónni menjen, de tovább nem gondolkodnak. Azt a fáradságot már nem teszik meg, pedig egy kicsi összehasonlítással is rájönnének arra, hogy mennyire képtelenség az, hogy egy intézmény lelki orvosként szerepeljen, bűnöket bocsásson meg, büntetéseket engedjen el akkor, mikor a legnagyobb bűnt követi el tagjaival szemben.