Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-19 / 29. szám

hiszitek, hogy csak annyit kell fizetni! Azután jön a többi; sallangja is lesz annak!" A lóláb talán kilátszik, ele nehéz átka a mi népünknek, hogy a legrosszabb akarójának is könnyebben hisz, mint annak, a ki érte él. Mit tehet mást a lelkész az ellenzékeskedők minden beszédével szemben, minthogy rámutat a törvényre, mely szerint külön gondunk marad azután is minden nagyobb épületjavítás, új épületek emelése, általában minden újabb kiadás, de a megszabott kulcs elfogadása után az évi rendes szükségleteknél fenmaradó hiány a segélyből fedeztetik. Bizonytalanságba belemegy talán egy gyülekezet is! És lehet mást szólni, mint a törvényt! Nehézségek tehát eddig is voltak szépen. Végre is azonban egész serege a gyülekezeteknek átesett rajtuk. Az új adókulcsot elfogadták. Beadattak a kérvények. Ott fekiisznek elintézve, vagy most vannak elintézés alatt. Itthon megbíztattuk a könnyítésért most már egy akarattal türelmetlenkedő népünket, hogy már az idén az új kulcs alapján fizetünk. A gyülekezetek várják a reménység valóra változását. Többhelytt már teljes az átalakulás; igen sokfelé uralkodik a meggyőződés, hogy az átalakulás küszöbén állunk, a segély megnyerésének kérdése a leggyorsabban és biztosan javunkra dől. Az egész ügy súlya ott; nyugszik a lelkészek vállain! Ok voltak az agitátorok, a vezetők, az örömhír hangos hirdetői, a kétségek czáfolói, az ellenzékeskedés elítélői. Ok kiáltották bele a sötét éjszakába az igazság és szeretet napjának hajnalhasadását. És most? Mondjuk el talán a reménykedő népnek a konvent kettős megoldási tervezetét? Meg fogja érteni? Meg fog nyugodni rajta? Vagy minő érzelmeket fog fölkelteni amúgy is sokoldalról megzavart lelkében? Nem kérdezzük szemrehányóan: ki viseli a felelősséget mindazért a csalódásért, a törvénybe, a vezetőkbe vetett hit megrendüléséért, a végtelen zavarokért és károkért, melyeknek izzó, tüzes parazsa lenne csak ez a hír ?! Csak rámutatunk, alázatosan, keserűséggel teli, töprengő lélekkel rámutatunk arra, hogy a helyzet tarthatatlan! Az ügynek ilyen előhaladott állapotában az Ígéretek visszavonása, a törvényszabta segélyigény korlátozása igen sokfelé az egész adózási reform teljes csődjét, többet: egyházközségeink válságát vonná maga után! A kedélyek állandóan izgatottak, a hit és buzgóság hamvadóban, — nincs veszteni valónk! Hangsúlyozzuk: hagyjuk el az üres szemrehányásokat, melyek keresnék, hol hiányzott az óvatosság, hol történt a hiba. Mit se használnának ezek! De fordítsuk minden figyelmünket, minden erőnket a gyors és biztos megoldásra. Ez pedig csak egyetlen lehet: az államsegély kellő mértékre fölemelése! Végre is ez az egész adózási reform — nem említve most az államnak a protestantizmussal szemben fennálló „becsületbeli kötelességét" — egy nagymérvű szocziális akezió, mely a kivándorlás, egyke-rendszer és szélső áramlatok által ostromolt színmagyarságot erősíti, — nemzeti ügy. A magyar kormány semmikép el nem zárkózhatik előle. Tiltaná bölcsesége is. Bölcsesége tiltaná azt is, hogy azoknak a súlyos visszahatásoknak, a melyeket egy ilyen királyi megerősítéssel ellátott törvényen alapuló ref. kudarcza előidézne, az állam polgárait, a nép legtisztesebb vezetőit kitegye. Az első kötelesség azonban azoké, a kiknek díszes és szent tiszte a fővezérség. A kiknek szavuk messze hallatszik. A kik letéteményesei a bizalomnak, birtokosai a hatalomnak! A mi erő van a református egyház nagyjaiban, a mi súlya van szavuknak, annak minden úton elő kell lépnie és érvényesülnie most. Az adózási reform ügyének kudarczot vallani, elhúzódni nem szabad! Itt sürgős megoldás kell! Ez életkérdés! Jaj nekünk, ha a mi életünk csak káprázat, ha a mi erőnk csak árnyék! Káprázat és árnyék! Még a gondolatba is belesáppadunk! És mégse olyan könnyű elkergetni. Sok tépelődő lélek előtt újul fel bizonyára — lattara legjobb ügyeink szomorú fordulatának a — régi, az elkoptatott hasonlat: a gyorsan futó pompás úri hintóról és az utána lihegve szaladó fáradt, poros utasról, ki oda kéreczkedik. Mennyivel jobb volna szegénynek, ha erejét összeszedve csendesen haladna tovább! Ha az egyház, a kinek buzgóságából, élő hitéből, munkásszeretetéből akarna élni csupán és abból lenne erős! Ha csak Istenétől kérne, Istenében bízna — és a testvérek közös szeretetében — a szeretetben, mely erősebb, mint a halál! Késő bánat! Mit ér? Más utakon'járunk! De mégis: „Az én gyönyöröm az álomlátások, az én világom egy álomvilág!" Varga Sándor. TÁRCZA. Örök világ. Örök világ, a te világod, Uram, örökké él szavad. Roskadjon bár az ég a földre: Hatalmad áll és megmarad. Lényednek nincs megváltozása, Igéd nem gyöngül meg solia; Kinek a menny királyi széked S-a föld lábodnak zsámolya.