Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-19 / 29. szám

Adóreformunk esődje. Olyan rideg és gonosz szó ez a csőd. Rosszul esik hallani kinn az élet forgatagában is. Hát még, ha a legszentebb törekvések harczosának, az egyháznak kebelében támad fel sötét árnya, hogy rontson és pusztítson. Mennyire fáj a léleknek még rágondolni is! Reszket a kéz, ha erről kell írni! Sajnos, a tényeket csak az nem látj a, a ki behunyt szemmel jár. Az igazságot nem lehet eltitkolnunk, ha szomorú is. Napjainkban nem egy nemes felbuzdulás enyészik el értékesebb eredmények nélkül, maga után hagyva a csalódottság keserű és lehangoló érzését. Csődbe jut, mert nincs meg a kivitelnél az elég erő — a szorgalom, a buzgóság, a szilárd akarat, a szíves áldozatkészség. Reformtörekvéseink kudarczai között egy sincs olyan messzeható és romboló, mint az, a mi most fenyeget bennünket, sőt a mi a jelenben be is következett: egyházi adóreformunk csődje. Bekövetkezett, bár hihetetlen, hogy véglegesen és kibontakozás nélkül, — hisz akkor sírnunk és jajgatnunk lehetne csak a romok felett! De egyelőre tagadhatatlanul bekövetkezett! A kudarcz világos, a csőd beállott! A mint egyetemes konventünk június 30-án tartott ülésében hivatalosan megállapította: az adóalap a törvényszabta segélyek megadására elégtelen; épen ezért további intézkedésig a segélyek kiutalványozását beszüntette. Ez a csőd! A mi pedig a kibontakozás reményét illeti, a konvent két utat lát: vagy fölemeltetik kellő mértékre az államsegély, vagy aránylagosan leszállíttatnak a gyülekezetek segélyösszegei. Csakhogy e két út közül csak az egyik nevezhető kibontakozásnak, a másik a teljes felborulás, a reform csúf kudarcza, a végleges csőd. Igazuk lett tehát a tiszteletreméltó véneknek, minden aggodalmaskodóknak, a kik jó előre jósolgatták köztünk a bekövetkező visszaesést. De az ő jósolgatásaik — privátvélemények csupán ! — nem állhattak útjába az eseményeknek, a melyeknek kényszerűsége elől nem zárkózhattunk el és a melyek a jelen helyzetet kétszeresen nehézzé teszik ránk nézve. Hiszen az egyházi törvények királyi megerősítése után mindjárt megkezdődött azoknak végrehajtása. Törvényünket népünkkel is ismertetni kellett. Ismertettük is nagy örömmel; sőt felvilágosult századunkban az egyszerű atyafiak is nagyobb érdeklődéssel fordultak felé. Elvitték házaikba, olvasgatták. Örömhírt hozott sokfelé. Régi, soha valóra nem vált Ígéretek megvalósulva elérkezett: kevesebb lesz a nehéz teher — az adó. Egy darabig a végrehajtás feletti elvi kontraverziók megakadályoztak bennünket abban, hogy rohanjunk az új állapotok felé. Vártuk a nézetek teljes kitisztulását; erre kértük gyülekezeteinket is. De ez is elkövetkezett. Felülről is jött, a sürgetés : siessünk a munkálatokkal. Népünk iránti jóakaratunk se hagyott tétlenkedni. De maguk a gyülekezetek is hallották a jó hírt; az egyháztagok közt is emelkedtek sürgető hangok. Kétkedésekkel habozni nem látott bölcsességnek többé! De ezek a kétkedések — ismételjük — nélkülöztek is minden hivatalos jelleget, így tulajdonkép tekintetbe se vehettük őket. Kiváltkép nem nehezíthettük, nem tehettük lehetetlenné általuk munkálataink sikerét. A törvény a segély nagyságára nézve egészen világos. A III. t.-czikk 12. és 14. §-aiban egyaránt kifejezésre jut, hogy az új berendezkedést elfogadó egyház „megfelelő évi segélyben részesül"; hogy ki fog utalványoztatni számára „az az összeg, a mely az új adókulcs mellett mutatkozó hiány fedezésére elegendő". Semmiféle testületben azt máskép nem magyarázták, hiszen nem is magyarázhatták, erre a zsinat volna egyedül illetékes. De még csak óvás, figyelmeztetés se hangzott el onnan felülről: hátha még külön kivetés is kell a rendes szükségletekre az adókulcson kivül. Sőt a konventi utasítás is világosan mondja, hogy a régi és új bevétel közti különbözet mutatója a segélyigénynek. Dolgoztunk tehát a törvény szerint. A törvényre támaszkodva mutattuk be reformtervezetünket népünknek és kértük hozzájárulását. És ne felejtsük el, hogy itt már, mikor határozathozatalra kerül a sor, a tömeg ismét a régi. Konzervatív kételkedő, elégedetlen. Ilyenkor nincs már örömmámor. Ne felejtsük el azt sem, hogy az új adókulcs meglehetősen progresszív és a mely mentesíti, könnyíti a vagyontalan és egészen kicsiny birtokkal rendelkező egyháztagokat, a 100 K-án felüli álló adófizetőkre elég súlyos terheket rak. Sőt a középbirtokosságot, — a nagybirtokosság alig hiszem, hogy érezné valahol súlyát — ugyancsak megadóztatja. Tehát az új adókulcs progresszív, vagyonaránylagos. Gyülekezeteink kebelében pedig a vagyonaránylagos egyházi adózásnak mindeddig nem akadt barátja. A régi idegenkedés tehát bizonyos mértékben ránk várt most is! Azt hiszem, nem kell részleteznem. Mindenki, a ki ismeri a mi falusi viszonyainkat, elhiszi, tudja, hogy ennek a reformnak az elfogadtatásánál is igen sok tudatlansággal, rosszakarattal, önzéssel, a maradiságnak, bizalmatlankodásnak és szűkkeblüségnek egész táborával kellett megküzdeniink. Az egyik helyen kisebb, a másikon nagyobb volt a rendszerváltoztatást nem szerető vagy csak okoskodni és kötődni akaró ellenzék. Mikor már a lelkészi és tanítói földek elvételének és az 1600, illetve 1000 koronás készpénzfizetésnek lehetőségén túl voltunk, előállt a skeptikus magyar: „Hát azt