Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-06-21 / 25. szám

emberiség legnagyobb átkának, a henyélést (keleti buddhista módra) az emberiség ősi vágyának mondja és a rideg létküzdelemben az érdekközösség alapján való emberszeretetet ajánlja egyetlen mentőszer gyanánt. (39—45. 1). Mindenki elégedetlen Jézussal. Magára marad. Hazamenet Cléo de Mérode, a tisztátalan életéről ismert tánczosnŐ, elébe borul, kezét csókolgatja s megtisztításért esdekel. És Jézus (perverz utánzata e jelenet Mária Magdolna megtérése történetének) megbocsát neki, kigúnyolva a morálistát, mert az a nő „nem az udvarlóit szereti, hanem a szerelmet, s ez jól áll neki, — meg általában az emberi cselekedetek oka az emberen kivül rejlik" (48., 49. 1.). Megütközünk ezen s ép lázért természetesnek tartjuk, hogy az írók, művészek és egyéb pogányok nagyon megilletődnek a „szeretetnek" (?) láttára. A ezézárea-filippii jelenet Yartin-fóle utánzatában egy Zénó nevű író ismeri fel Jézust, mint a ki nem menyországot, hanem földön elérhető életczélt jött hirdetni s az embernek nem az Istenhez, hanem csak az emberhez való viszonyát akarja szabályozni. Zénónak adott, őt boldognak magasztaló válaszában azt hirdeti, hogy az erény mulandó s csak a gazság örök. Ilogy az ősi átok elviselhetőbb legyen, azért vannak az írók és művészek, kiknek lelkében a pogányság derült ege ragyog; ők mindig az emberiség vezetői. Kikel az új megváltó a dogmák ellen, melyek ép úgy az emberi agy termékei, mint a számtani képletek. A paragrafusba szedett „kereszténység" helyett az egyéni keresztyénséget követeli. A nemzeti eszmének kiküszöbölését sürgeti. A szépszavú emberektől óv; azoktól, kiket az elébb, mint írókat és művészeket, apostolainak mondott (52—60. 1.). — A miesbachi próféta mélységesen meghatja szerető szívű pogány tanítványait, kik gyengéd csókkal illetik az „istenember" fürtéit. Végre a Vatikán is megmozdul. A pogány tanítványok a sajtó nagy érdeklődésének középpontjában álló Jézushoz vezetnek államférfiakat, politikusokat és hírlapírókat. Ezek ellen is kikel az új megváltó. Szemükre veti, hogy az első nagy hazugságuk az emberszeretet, a második a morál. A politikus mind hazudik, ha hozzá pap is, akkor kétszeresen hazudik. A morált hirdető politikus háromszorosan, a politikát űző morálista négyszeresen, az idegen országok fiait gyilkoltató, hitüket elraboltató és erre a cselekedetére Isten áldását kérő fejedelem ötszörösen hazudik (69., 70., 72. 1.). Általános érvényű morál nincs, nem is lehetséges a földön s bolondok azok a bölcsek, a kik egy sérthetetlen tiszta morális fogalomnak chimaeráját hajszolják s a kik feledik, hogy a morál csak végső következtetés egy ideális földi létre nézve, a minő nem lehetséges soha (70. 1.). A morál a valóságban közprédája mindenkinek. Az embertől nem szabad elvitatni az öngyilkosság jogát (71. 1.). A nevető győzők után jövő új nemzedéket vár Jézus, midőn lesz szeretet és szabadság, az ember azt teszi, a mit gondol, nem lesz bűn a jó hazugság és az emberiséget meg fogja nemesíteni az erkölcsös harcz és nemtelenné teszi az erkölcstelen béke (73. 1.). — Ezek a látogatók is elidegenednek, csak pogány tanítványai maradnak állandóan mellette. Húsvét ünnepe előtt fölmegy Jézus az „örök városiba. A nép reménykedéssel várja és örömmel köszönti. A napilapok különfélekép fogadják. A Tribuna örül. hogy Jézus végre eljön földi helytartójának városába s megláthatja, mivé fejlődött az ő „katholikus vallása". A Vatikán lapjai és azok élén az Osservatore Romano, veszedelmes rajongónak mondják. A földi helytartó fényes börtönében nagy a megdöbbenés a fölött, hogy egy őrült ember Jézusnak adja ki magát. A bíborosok különféle lélekkel fogadják a hírt, de mind eltitkolják a pontifex előtt. A Quirinal örül a felfordulásnak. Jézust meghatja a Nagyhét[

komorságá'. Elmégy Nagypénteken a San Clemente templomba, melyben egykor szent Jeromos prédikált és meggyőződik, hogy az a szegény papok és a szegény nép: a szegények temploma, a becsületes hit temploma. Látja, „hogy nagy még a tiszta keresztyénség s vannak jóakaratú emberek" (82. 1.). — Azután átmegy a San Pietroba, a „kereszténység leghivalgóbb templomába". Erazmussal és Zénóval félrevonulva a Szent Péter szobrához, szemlélődik és meggyőződik, hogy a másik templomban látott szegény, de „tiszta katholiczizmussal", a tiszta egyházzal szemben az itteni a gazdag, a megmételyezett vallás, az erős egyház, mely már nem meggyőződós, csak hagyomány. Félhitűek egyháza, hol a hit csak divatczikk, mely azért szerencsés, mert tagjaiban oly kevés az értelem, hogy nem gondolkoznak (86., 87. 1.). Alkonyatkor a Laterán, „a földkerekség minden templomainak feje és anyja" mellett menvén tanítványaival, bírálat alá veszi azt az egyházat, melyre az őskeresztyének nem ismernének rá, ha feltámadnának. Hierarchiáját, miszticzizmusát, rítusát, paragrafus-rendszerét, rigorizmusát, aszketizmusát, Syllabus-át stb., égből hozott vallás helyett földi vallást követel, mely visszahelyezi a kelet ősi jogaiba és konstatálja: „Az én egykori szelíd vallásom, mely katholiczizmussá szélesedett, immár nem egyéb, mint antiprotestantizmussá, antiszemitizmussá és antiliberalizmussá sűlyedt vatikánizmus" (95.1.). A Vatikán pusztulását jósolja, romjait meglátja Macaulay new-seelandi utazója. Soha többé fel nem épül és helye átkozott lesz örökké. Zénó elmondja, Erazmus megírja a Jézustól hallottakat, és ha nem is hisznek isteni voltában, de a legnemesebbek egyikének tartják őt az emberek fiai között. A Vatikán lapjai a pápa villámaival fenyegetik az őrült antikrisztust és a Quirináltól a zavargó ember ártalmatlanná tételét követelik. A belügyminiszter (Yartin Pilátusa) nem találja bűnösnek Jézust. Hatalmas dráma készülődik. A Vatikán Della Volpe bíborost küldi Jézushoz, hogy rávegye a városból való távozásra. Nem sikerül. Jézus kikel a dogmák ellen, az ellenség szeretését is parancsoló szentírási morál helyett 50*