Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-05-03 / 18. szám

A róni. katholikusok eme számbeli túlsúlya biztosí­totta az egyház és az állam szétválasztása mellett buz­gólkodók győzelmét. A róni. katholikusok előtt az az érthető, de épenséggel nem keresztyénies felfogás lebe­gett: ha minket nem részesít az állam támogatásban, a protestánsok se részesüljenek! Bár ez a három irányzat egyesült is az egyház és az állam közötti történeti kapcsolat föntartása mellett sikraszállók ellenében, a népszavazás mégis csak 800 szavazattöbbséggel, — 7600 szavazattal 6800 ellenében mondotta ki a szótválasztást. Az eredmény igen sokakat meglepett és készületlenül talált. Különösen Genf lakos­ságát lepte meg, kik a vidéki elemekkel szemben na­gyobbára az eddigi állapot fentartása mellett foglaltak állást. A svájczi nép alkotmánytiszteletét bizonyítja, hogy bár csak ily kis különbséggel, a szavazatok ily kis százalékával (53% a 47°/0 -kal szemben) győztek is a szét­választás hívei, a kisebbségben maradtak nagy része megnyugodott a döntésben. Az 1908. év a legnagyobb bizonytalanságban kö­szöntött a genfiekre. Ebben az évben mindent el kell rendezniök. Mire Kálvin születésének 400-ik évfordulója: 1909 beköszönt, az egyházaknak már a maguk lábán kell járniok; mankóikat: az állami támogatást elveszik tőlük! Nem tudjuk, ez a körülmény lesz-e méltóbb emlékműve a reformáczió isteni művének, avagy az, a melyet 1909 július 10-én akarnak felállítani az egész kálvinista világ belevonásával Genf városában! Ez az esztendő próbára teszi Kálvin városának hitét, kitartását. Ezt érezték a genfi egyház sorsát szívü­kön viselők is. A genfi erőteljesebb evangéliomi irányzat híveinek lapjában, a „Semaine Religieu.se" újévi számá­ban a főszerkesztő 1— F. Chaponniére, az egyik leg­kiválóbb genfi lelkész — azt írja: „Hogy ebben a zavaros homályban a benső békét megőrizzük s türelemmel teljék meg a lelkünk, szükségünk van szüntelenül a magasba nézni és megihletni lelkünket öreg városunk ősi jel­mondatával: „Post tenebras spero lucem": a sötétség után világosságot remélek!" Az erős hitűek nem csüggedtek. Nem fogta el őket kicsinyhitűség, félelem. A vezetők egy pillanatig sem álltak tanácstalanul, tájékozatlanul. Mint Goth írja — a 8. E. február 8 iki számában — „Azt halljuk jobbról­balról, elvesztettük az irányt... Csakugyan így lenne ? Mit is jelent ez: irányt veszteni? Azt, hogy elvesztettük érzékünket az iránt, melyik irányt kövessük s nem tudjuk, merre menjünk ? De hát lássuk csak: eltört-e a mi iránytűnk? Senkise mondhatja ezt, mert a mi iránytűnk az evavgéliom s azt mi mindig kezeinkben tartjuk!" Átérezték, hogy a megváltozott viszonyok köze­pette nem marad más hátra, mint a komoly, vállvetett munka. Erre buzdítja a 8. R. is olvasóit: „Abban a ko­moly válságban, a melyen ebben az évben átmegyünk, nem tehetünk mást, minthogy hívjuk genfi és azon kivüli barátainkat, hogy támogassák rokonszenvükkel ós imáik­kal azokat, kik egyik kezükben a vakolókanállal, a másikban pedig karddal új Sionunk falainak újraépíté­sén és megvédelmezésén fáradoznak." A munka meg is kezdődött az egész vonalon. S a mi a legörvendetesebb jelenség: a közös érdek az eddigi különböző irányzatokat is közelebb hozta egymáshoz, sőt összeforrasztotta. A genfi egyház legkiválóbb egyházi és világi fórfiaiból megalákult a XlX-es bizottság, melynek egyik legelső föladata volt az új egyházalkotmány terve­zetének elkészítése. Az egyház ugyanis ezentúl a genfi kantonban — miként Francziaországban •— csak egyesületi jellegű. Mint ilyennek — a szövetséges kantonok tör­vénykönyvének (Code fódéral) XXVI1L fejezete értelmé­ben — alapszabályokkal, rendes tagokkal, stb. kell bírnia s be kell magát jelentenie. A XlX-es bizottság megbízottai az új egyházalkot­mány tervezetével február derekán elkészültek s azt közzé is adták. A tervezet előbb egy szűkebb bizottság tárgyalásain ment át, mely kisebb módosításokkal el is fogadta. így került a XIX-es bizottság elé, mely márcz. 6-tól április 3-ig tartott gyűlésein foglalkozott a terve­zettel és rajta több rendbeli módosítást tett. Érdekes lenne azokat a magas színvonalú és ritka tárgyilagosság­ról tanúskodó vitákat leírni, melyeket a bizottságnak úgyszólván állandóan teljes számban jelenlévő tagjai tartottak, mindenkor nagy számmal egybegyűlt hallgató­ság jelenlétében. Lapunk terjedelme azonban nem enged­heti meg ezt. Csupán a főbb vitapontokról emlékezünk meg. Ezek úgy az előzetes, mint a főtárgyalás során a következők voltak: Kik legyenek az új egyház tagjai? Tagjai lehes­senek-e azonnal az ott letelepülő idegenek? Hogy tör­ténjék a belépés? Kik bírjanak választói joggal ? Része­süljenek-e abban a nők is ? Ezeknek az elvi kérdések­nek az eldöntése volt a legnehezebb! A tagokra vonatkozólag egyesek megszorításokat kívántak. Féltették az egyház ősi nemzeti jellegét. Ezt veszélyeztetve látták az által, ha az ott letelepülő ide­genek azonnal tagjai lehetnek. Mégis az utóbbi, szabad­elvűbb fölfogás jutott túlsúlyra. A legnagyobb vitára az adott alkalmat, hogyan történjék a belépés; hallgatólagosan avagy szóbeli, írás­beli nyilatkozat alapján ? Egyesek azt szerették volna, ha a lehető legenyhébb föltételekhez fűzik a tagságot, nehogy az egyháztagok száma nagy mértékben meg­csappanjon. Ezzel szemben azonban egyesek, igen helye­sen, azzal érveltek, hogy nem az egyháztagok számától, hanem azok vallásosságától, áldozatkészségétől függ az egyház sorsa. Az egyháznak nem érdeke, hogy erőnek erejével tagjai sorába igtasson mindenkit s az által kínos visszatetszést szülő felszólalásokra, nyilatkozatokra adjon esetleg alkalmat. Az egyház egyesületi jellege különben is megköveteli, hogy mindenki saját szabad elhatározá­sából lépjen annak kötelékébe. Ez a fölfogás győzött. A nőknek — kiknek bizonyos esetekben a mi egy­házi törvényeink is adnak szavazati jogot — a bizottság­nem akart eleinte szavazati jogot biztosítani. A politikai

Next

/
Oldalképek
Tartalom