Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-26 / 17. szám

vannak irántuk. A tudós Paulsen ezt mondja, a kegyes Linde azt mondja, a nagykészültségű Harnack, a gallusverő Moltke stb. Ha pedig mi csak az egy Hatala Pétert említenők meg, rögtön kész volna a felelet: az egy eretnek, kiközösített tévelygő, a kit az ördög megszállt, az beszélhet és írhat, amennyi tetszik. A legolcsóbb és legkönnyűbb eljárás, de jellemző is: a legokosabb embereket kiközösítik maguk közül, mert még bajt csinálnának. És még ők mondják, hogy nem félnek az észtől! Nem ám szerzőnk eszétől!! Persze az sem hiányzik a többiek közül, hogy a protestánsok nem ismerik a római vallást. Ugyan úgy-e ? ! Hát nem előttünk csinálják a körjárdalatokat, nem eleget látjuk, hogy mily buzgalommal ölelgetik és csókolgatják a szent szűz ós a többi szentek szobrait, képeit ? ! Mintha nem tudnók, hogy papjaik milyen sovány koszton böjtölnek, és eleget halljuk erkölcsi érzéssel biró nőktől, hogy többet nem mennek gyónni, mert tiltja becstilet-és szemérem érzésük. Mint a milyen nem igaz az, hogy a protestánsok ferdén ismerik a római vallást, ép oly igaz az, hogy valamennyi pápista író lázas igyekezettel törekszik bebizonyítani azt, hogy egyedül csak Rómából csörgedez az üdvösség forrása és csak az üdvözülhet, a ki ebből a pápai forrásból iszik. Nekünk mindig elég volt az ellenkező bizonyítására magát a római vallást bemutatnunk és sárrá lett a nagy hangon átkokkal körülbástyázott üdvösségbizonyítás. Biz úgy van az! Az ilyen „függelék" is csak a szerző előtt lehet nagy hatású ; ma már nem sokra megy vele, különösen a művelt olvasók előtt, a kiknek a „Borromeus", mint érőt-érő kincset ajánlgatja. Mert mentől inkább hivatkoznak a művelt olvasó ítéletére, annál inkább nem lát az mást a római vallásból, mint egy nagy sereg barátot és apáczát, búcsút, böjtöt, gyónást, kenetet, Máriát és 760 szentet, purgatorimot és hazajáró lelket; képet, misét, czifra ruhát és csalatkozhatatlan pápát, és mindezeknek eredményeképen tömérdek nagy sötétséget ott, ahol volt erejök eloltani a világosság evangéliomát. Ezekért ugyan kár volt megírni azt a 400 oldalas apologetikát; hasznosabb dologgal is tölthette volna idejét a szerző. Vagy talán így akarja megérdemelni a „pro littera et studio" érdemrendjét? Na az igaz, hogy azon pápai érdemelismerés felé ez a legjobb út, ilyen könyvet írni. Utoljára egy érdekes adatot említek még fel a római csalatkozhatatlansághoz. Azt mondja szerzőnk, hogy az apostolok valamennyien bírtak a csalatkozhatatlanság isteni ajándékával, de csak Péter apostol utóda, a római pápa örökölte ezt az isteni tulajdonságot, a többi apostolok utódai, a püspökök nem. De az tény, hogy az apostolok csalatkozhatatlanok voltak. Erre nézve felhozza, hogy Pál apostol után judeabeliek járkáltak, a kik arra akarták rávenni a pogány keresztyéneket, hogy zsidó módra éljenek és vétessék fel magokat az egyház kebelébe. De az apostol, a neki adatott csalatkozhatatlanság által, megczáfolta a zsidóskodókat. Úgy tudom, hogy az apostol-fejedelem, Péter, nagyot csalódott, midőn azt hitte, hogy kétféleképen is élhet ós forgathatja magát, a zsidóknál zsidó módon, a pogányok között pogányul; de ezért Pál egész tisztelettel — nem tekintvén apostol főnökségét — de nagyon is kemény szavakkal megdorgálta, hogy magaviseletével tettetésre vezeti a többi zsidókat is, és nem egyenesen jár, mint az evangéliom igazságához illendő volna. Hol van tehát az isteni csalatkozhatatlanság ? Tettetést, hamiskodást látok itt, de nem isteni erényt és tulajdonságot. Tessék csak elolvasni a Galatákhoz írt levél II. részét. Ezt ajánlom a futkározó hamis atyafiak figyelmébe. De aztán be is csukhatjuk az ajtót mindenféle pápai csalatkozhatatlanság után. Nagy Ferencz. KÖN Y VISMERTETÉS. Debreczeni lelkészi tár. Szerkesztette: S. Szabó József, fölszentelt lelkész, debreczeni kollégiumi tanár. Ötödik kötet. Debreczen, 1907. Ára kötve 10 korona. (Folytatás és vége.) A közönséges egyházi beszédek sorát Garzó Gyulának Römheld után készített „Az aggodalmak" czímű beszéde nyitja meg. „Ne legyetek szorgalmatosak a ti éltetekről, mit egyetek mit igyatok; tekintsetek az égi madarakra", textus alapján szépen festi az életnek ezerféle baját, gondját, az aggodalmakat, melyek árnyként kisérik az életet; de a bajokkal való kibékülés érzete hiányzik a beszédből. Pedig nem a szép és különben jó gondolatoknak egymásmellé illesztése, hanem a gondolatokból kiáradó lélek és élet az, melyre az élet gyötrelmei között szükségünk van, hogy csüggedésbe, hitetlenségbe ne essék a kishitű ember. Szép és tartalmas beszéd Madarász Imrének „Életünk képe Pál tengeri utazásában", melyben nemcsak találóan és ügyesen vonja meg a hasonlatot Pál veszedelmes tengeri útja és a mi földi vándorlásunk között, hanem kiemel a földiség szűk korlátai közül s erős hittel mutat rá és vezet a legnagyobb hatalomhoz, a ki megment minden háborúságinkban, a ki nem engedi, hogy hívő s benne bízó gyermekei közül csak egy is elvesszen. Nem tehetem, de nem is szükséges, hogy minden egyes beszédet külön méltassak. Mégis ki kell emelnem dr. Márk Ferencznek: „Jézus a Tiberiás tengerén", Szabó Lajosnak : „Útmutatás az életben", Paulinyi Károlynak Spurgeon eszméi után: „Az áthidalhatlan ür", Vértessy Mór: „Pál apostol intései", Arany Gusztáv: „Bábel tornya" czímű beszédeit. Az utolsó beszéd a szoczializmus nagy és nehéz kérdését fejtegeti. „A társadalom egy tekintélyes osztálya olyan Bábel tornya-félét alapoz", mely alapozásnál a legélesebb ellentét támad a munkaadók és munkások osztálya között. Védi a munkásokat, de elitéli az Istent