Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-26 / 17. szám

kat az egyházakat, melyek nem olyanok, mint a minőknek lenniök kellene, bármint kérkednek is püspökeik örökösödésével, egyházuk egységével, régiségével —". Úgy hiszem, hogy ez nem durva ellenvetés, de azért van benne annyi igazság, a mely épen elégséges arra, hogy mi a Krisztus egyházának valljuk a mi keresztyén egyházunkat. És Péter az alap!! „Boldog vagy Simon, Jónás fia! Én is mondom neked, te Péter vagy és e kőszálon fogom építeni anyaszentegyházamat, íme az egyház ünnepélyes alapkőletétele ! Péter a krisztusi egyház alapköve és e sziklaalap akkora erőt ad egyházának, hogy még a pokol sem vesz erőt rajta. De Péter nemcsak alap, hanem középpont is, legfőbb tekintély az egyházban, mert a ki azt mondotta magáról, hogy én vagyok a jó pásztor, helyettest rendelt itt magának, ugyanazt a hivatást, melyet földön jártában Ő maga töltött be, rábízta Péterre". Tehát érdemes szerzőnk szerint most már nem a Krisztus a Krisztus, hanem Péter, mert ő az alap, ő a központ, ő az erő, a hatalom teljes birtokosa. Azaz, hogy csak lenne, ha a lóláb ki nem látszanék akkor, mikor Péternek adatik teljes hatalom égen és földön. Péter meghalt, — úgymond — de a hivatala, az nem halt meg vele. Mert az Ur Jézus intézkedése az ő egyháza főpásztori hivatala dolgában pontosan életbelépett és Péter utódja: a római pápa ma is az, a minek Krisztus akarata szerint lennie kell. Krisztus mint dogmát állapította meg: Péter és az ö utódja, nyájamnak a föpásztora. , Itthon vagyunk. A római pápánál. Ezt akarta tehát oly buzgón bizonyítani érdemes szerzőnk. Történeti levezetéssel. A mi Krisztus, az a Péter; a mi Péter, az a pápa ; tehát a mi Krisztus, az a pápa. Kár volt fáradni vele. Rövidebb és többet mondó lett volna, ha egyszerűen idézi érdemes szerzőnk IX. Fiúsnak, a jó öreg pápának szózatát: „Én vagyok a Vatikánból kiáltó szózat. Minden pápa az Isten igéje, mert a pápát Isten rendelte megmérhetetlen elméje élő közegévé, az isteni lényegű igének megtestesült eszközévé, bölcseségének és erényének szuverén és csalatkozhatatlan mesterévé! És a hol e szó hangzik, ott van az Isten helytartója a földön. Sőt ő maga e szózat, ő a természet, mely tiltakozik, ő az Isten, a ki kárhoztat!" Hát nem egyszerűbb így ! A pápa ilyen nagy úr! Még ha mérget kevert is, ha gyilkolt is, ha maga volt a bujaság megtestesítője, még akkor is a legszentebb Isten képmása, a kulcsok hatalmas kezelője. Uram Isten ! de sokra is viheti némely ember! Ilyen nagy állásban persze nagy a tekintélye is. Érdemes szerzőnk sűrű könnyet hullat, hogy a modern kor fiai megvetik a tekintélyt. Pedig lám gróf Zichy János úr is mily nagyon ajánlgatta a pécsi róm. kath. nagygyűlésen, hogy emeljünk szobrot a tekintély elvének és lesz szabadság! Milyen szép ! mintha csak hallanánk a vatikáni fogoly szeretetteljes szózatát: vegyétek magatokra az ón igámat és találtok nyugodalmat, még ebben a modern korban is. De ezt véli érdemes szerzőnk is. A pápa a legfőbb tekintély a föld kerekségén, a ki előtt meghajolni, a kinek engedelmeskedni egyenlő az üdvösség elnyerésével, mert a pápa az egyház fennállásának alapja és mint ilyennek, a római „józan logika" szerint okvetlen mentnek kell lenni a tévedéstől, mert különben a pokol erőt venne rajta, illetve Rómán. De már az ellen kézzel-lábbal tiltakozik, hogy ők istenítik a pápát. Hallgassuk csak meg Zwinglit, az egy kissé többet érő volt érdemes szerzőnknél: „Idegen isteneket fogadtunk el, idegeneket, sokkal képtelenebbeket, mint a minőket bármely nép bármikor is tisztelt. Melyik nép tisztelte Isten gyanánt az embert, a ki ma, vagy holnap meghalhat, úgy, mint mi a római főpapot tiszteltük? Tagadhatatlan az is, hogy míg a földön emlegettük ugyan az Istent, de sokkal nagyobb tiszteletben tartottuk az embert. Mikor borultak a császárok, királyok a földre, hogy a nagy és legjóságosabbb Istent imádják? Elég volt térdre ereszkedniök. Egy-kettőnek kivételével ki csókolta, ki ölelte Krisztus lábait ? Pedig úgy-e, addig senkit sem bocsátanak kihallgatásra, a míg ennek az állítólagos Istennek papucsait meg nem nyalja?! —" Itt mégis csak több igazság van, mint érdemes szerzőnknél ; de az is bizonyos, hogy Zwingli nem kérte Nicolaus episcopus engedelmét arra, hogy „iinprimatur", s az még bizonyosabb, hogy Nicolaus episcopus, nem engedte volna meg imprimálását, hogy úgy kompromittálja a pápát. Tagadhatatlanul érdekes, hogy Szuszai úr — így hívják érdemes szerzőnket — nem azért haragszik ránk, mert üdvösségünket munkáljuk, hanem azért, mert üdvösségünk megszerzésében nem szorulunk a pápára. Bánnák is ők azt, ha soha se gyónnánk, soh' se böjtölnénk, búcsúra ha nem járnánk, csak a pápát vegyük Krisztus Urunk mellé. Ez itt a fő. Épen ezért az e fajta erőlködések és gyalázkodások még csak nem is bosszantanak minket. Ugyan ki bosszankodnék azon, ha a dalai láma egyik hű fia egy 400 oldalas apologetikát írna a dalai vallás alapjának rendszeres védelméről és szörnyen szidna minket, hogy nem akarunk a lámának szolgálni ? Nem ezt mondanánk-e erre: ne te ne! és ezzel elintéztük a láma ügyét. Szakasztott így vagyunk ezzel is. De hát ha nekik így tetszik. Gyalázkodni. Ez az egyedüli fegyver, a mely nem rozsdásodott meg kezökben, mert mindig használják. Az igazság vértezete nagyon elvesztette már fényét; el is adták már azt, mint hasznavehetetlen ócska fegyvert. Nem is volna pápista író, ha nem tisztelné meg a protestantizmust úgy, amint megtiszteli. Ismerjük az ilynemű megtiszteltetést. A nagyobb elegancziájú Hoványi, Balmes Jakab, Perrone, a r. kath. reformátorok írója Germanus, mind abban találta Isten nagyobb dicsőségét, hogy tajtékzó dühvel csattogtatták tollaikat a protestantizmus ellen. Talán még a máglyát is meg tudnák gyújtani, csak hogy kiégessék a sola fidest és a sola gratiát a világból? Érdekes az is, hogy vádjaikban mindig prot. egyénekre hivatkoznak és ilyenkor milyen szép elismeréssel 33*