Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-19 / 16. szám

intézi a budapesti egyház ügyeit, hanem intézi a presbitérium, képviseletében az egész gyülekezetnek, a melynek én is egyik tagja vagyok. Én nem intéztem véleményem elmondásában támadást sem a lelkészi, sem a gondnoki kar, sem annak egyetlen tagja ellen; én csak elmondtam őszinte — s merem mondani: jóakaratú véleményemet a kibocsátott tervezet felől. Hogy kifejezett véleményem mennyiben vetette koczkára a tervezet jószándékú törekvéseit? — bármint gondolkozom is felette: nem tudom megérteni. Hogy a tervezet a zuglói és kőbányai lelkészségek felállítását mennyiben tolja ki s mennyiben nem, — nem akarom bővebben vitatni. Tudok azonban hivatalos és félhivatalos nyilatkozatokról, a melyek úgy hangzottak, hogy ebben a két körben azonnal betöltetik a rendes lelkészi állás, mihelyt az azokban befolyó egyházi adó fedezi a lelkészi fizetést. És ennek a feltételnek, legalább a zuglói kör, eleget fog tenni, valószínűleg az idén, nem pedig hat esztendő múlva. Hogy milyen volt a katecheták helyzete és javadalma a mostani két lelkész megválasztásakor, — nem tartozik a dolog érdeméhez. Ehhez csak az tartozik, hogy az a javadalmazás, a melyet a tervezet számukra kontemplál, megfelelő-e társadalmi állásuknak, a végzett munka fontosságának, a megélhetési viszonyoknak — és arányban áll-e a rendes, parókhus lelkészek javadalmazásával ? S ha itt, sine ira et studio, csupán á hitoktatás s abban az egyház nagy érdekeit keresve, ha reá mertem mutatni arra, hogy egy lelkészi oklevéllel bíró, felszentelt, rendes lelkészi jellegűnek tekintett katecheta méltó arra, hogy legalább 25 évi szolgálat után oda jusson, a hol a rendes parókhus lelkész kezdi: azt hiszem nem állítottam fel méltánytalan követelményt, sem pedig a parókhus lelkészekkel szemben nem követtem el szentségtörést. Nem minden maliczia nélkül jegyzi meg dr. Szabó Aladár, hogy a mikor a lelkészi és gondnoki kar a tervezetet készítette, akkor nem czikket írt, hanem a lehetőségeket is mérlegelte. Hanc veniain damus petimusque vicissim! Legyen meggyőződve dr. Szabó Aladár is és a budapesti lelkészi és gondnoki kar is, hogy tervezetével nemcsak azért foglalkoztam, mert talán laptöltelék czikket kellett írnom, hanem azért, mert a tervezetet elég fontosnak tartottam arra, hogy vele egy egyházi lap hasábjain is foglalkozzam, — meg talán elég kompetensnek éreztem magamat arra is, hogy mint a budapesti egyház egyik tagja, elmondjam felőle véleményemet. Hogy mérlegeltem a lehetőségeket is s gondolkoztam a felett is, hogy a fokozott követelmények miként volnának kielégíthetők, — meglátszik kritikám utolsó passzusaiból. Azt az utat, a melyre reámutattam, a budapesti egyház még nem próbálta meg. Majd ha megpróbálta és sikertelennek bizonyul és nem áll rendelkezésére más erő, mint a saját magáé és a főváros által nyújtott segély, — akkor én is megalkuszom a körülményekkel. Addig azonban engedtessék meg nekem, hogy szebb remények éljenek lelkemben a jövendő felől és azoknak kifejezést is adhassak. Hogy pedig a budapesti egyház katechetái támasztanak-e zűrzavart a tervezet valóra válásánál, vagy nem? — megint nem tartozik reám. Azzal a kijelentéssel azonban tartozom, mind dr. Szabó Aladár megjegyzéseinek erre vonatkozó passzusával szemben, mind a katecheták érdekében, hogy engem véleményem elmondásában a katecheták egyáltalában nem befolyásoltak. A mit elmondtam, — ha annak ódiuma támadhat: szálljon az az én fejemre, de mentessenek fel az alól a katecheták, a kik nem bűnösök benne! Hamar István. MISSZIÓÜGY. Az ifjúság viszonya Krisztushoz. Felolvastatott a Bethánia-egylet márcz. 25-én tartott értekezletén Igen tisztelt értekezlet! Felszólíttatván arra, hogy szóljak néhány szót az ifjúságnak Krisztushoz való viszonyáról, nem állhatom meg, hogy a Márk. ev. X. részére ne gondoljak, a hol a gazdag ifjúról van szó, a kit Jézus, rátekintvén, megkedvelt. Ezt az ifjút Jézus abban a kiváltságban részesité, hogy megkedvelte ; csak az a kár, hogy az evangéliomi ifjú nem használta fel ezt a szép privilégiumát ; nem élt a kiváltsággal, a mely számára kínálkozott. Azt hiszem, bátran kimondhatom, hogy minden ifjú, legyenek bár külső viszonyai akármilyenek, abban az egyben megegyezik, hogy mindeniknek vannak kiváltságai, egyenként, a mint hogy az ifjúság a maga egészében is egészen kiváltságos helyzetnek örvend. Szóljak-e az ifjúság olthatatlan szabadságvágyáról, a mely, alig hogy a gyermeksorból kinőtt, már sem akar maga fölött urat ismerni ? Vagy a tudásvágyról, a benyomások iránti fogékonyságról, a mely minden ifjúval közös? Vagy a duzzadó testi erőről, az életkedvről, a vállalkozási szellemről, a mely szinte a világ meghódítására szeretne indulni? S így folytathatnám a végtelenig. De ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az ifjúság nagy testi és szellemi tőkékkel rendelkezik, a melyeknek miként való felhasználásától függ, hogy hogyan kamatoznak majd a férfikorban. Nem csoda, hogy minden időknek írói fennen magasztalják az ifjúkort, hogy ez az életnek legszebb ideje. De meg kell néznünk az éremnek másik oldalát is; a sok kiváltság mellett az ifjúság veszedelmeit is. Nem szükséges, hogy a mai kort rosszabbnak tüntessük fel, mint a milyen; de nagyon veszedelmes volna, ha jobbnak tüntetnők fel, mint a milyen. Az ifjúságnak mindenkor megvoltak a maga különös veszedelmei; de sohasem fenyegette több veszély, mint manapság. Az ifjú a legtöbb esetben kiszakad a család köréből, kilép otthonából és magára marad. A világ pedig, a mely jól tudja, hogy az ifjú mennyi kinccsel rendelkezik, úgy testi, mint szellemi tekintetbén, kiveti hálóját ezek után a kincsek után és a legtöbbször nem hiába. S így lesz például az ifjú olhatatlan szabadságvágyából ennek valamely torzképe, a féktelenség, a tekintélynek nem ismerése, tiszteletlenség az idősebbek iránt és ehhez hasonlók. És mi lehet a tudásvágyból? Manapság valami sajátságos tudási fanatizmus ejti hatalmába a lelkeket, a melyeknek jelszava, hogy az ész mindenekfelett. És ennek a modern „tudományosságának legsürgősebb dolga, hogy e világból való ideált adjon az ifjúnak. Az örök, az isteni ideál háttérbe szorul, kiveszi a világból Istent és megteszi Istennek a világot; s buzgón tanítja, hogy itt, ezen a világon és e világ által kell üdvözülni! Igazán, százszor elmondott dolgokat kellene ismételnem, ha még tovább folytatnám az ifjúság különleges