Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-12 / 2. szám

A törvény 23. §-a azt a jogot biztosítja a miniszternek a felekezeti iskolákkal szemben, hogy az illetékes iskolai hatóságok útján fegyelmi vizsgálatot rendelhet el az olyan felekezeti tanitó ellen, a kinek alapfizetés vagy korpótlék kiegészítés czímén bármilyen összegű államsegély van engedélyezve, minden olyan esetben, a melyben a 22. § értelmében fegyelmi eljárásnak van helye. Ha pedig a felekezeti hatóság a fegyelmi eljárást 30 nap alatt meg nem indítaná, vagy kellő igazolás nélkül 3 hónap alatt be nem fejezné, vagy a meghozott ítéletet 15 nap alatt a miniszterhez fel nem terjesztené, akkor a miniszter a fegyelmi vizsgálatot a közigazgatási bizottság által láttatja el. Ugyanez a szakasz kötelességökké teszi a felekezeti főhatóságoknak azt is, hogy az államsegélyes tanitó ellen, a saját kezdeményezésükre és hatáskörükben megindított s hivatalvesztésre szóló fegyelmi ítéletet 15 nap alatt felterjeszszék a miniszterhez; s ebben az esetben joga van a miniszternek, egy hónapon belül, a közigazgatási bizottság kiküldött tagjának közreműködésével új eljárást indítani és újabb határozatot provokálni. A 23. § tehát a legmesszebb menő fegyelmi jogot biztosítja a miniszter részére, minden államsegélyt élvező felekezeti tanítóval és az a felett ítélkező felekezeti főhatósággal szemben. Azonban ez a 23. § nem említtetik a szerzetesrendű tanerők által ellátott iskolákra érvényes szakaszok között; tehát ezekkel szemben az állami fegyelmi jog nincs biztosítva. Ugyanez a 23. § elrendeli azt is, hogy a hitfelekezeti illetékes hatóságok kötelesek fegyelmi szabályaikat a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, tudomásvétel végett, előzetesen bemutatni. Miután azonban a 23. § a hitfelekezeti népiskoláknál működő szerzetesrendi tanítókra és tanítónőkre nem érvényes, ebből az is következik, hogy az ilyen tanerőket alkalmazó iskolafentartók, illetve azoknak felekezeti főhatóságai sem kötelesek fegyelmi szabályaik bemutatására. A törvény 28. §-a elrendeli, hogy ha a fegyelmi vizsgálat azt konstatálja, hogy a tanító azért nem tanítja sikeresen a magyar nyelvet, mert nem tud magyarul, akkor, ha nem volna tagja az orsz. tanítói nyugdíjintézetnek, köteles a fentartó a tanitó mellé törvényes képesítéssel biró (tehát magyarul tudó) segédtanítót alkalmazni, a mit ha 60 nap alatt meg nem tenne: a 29. § értelmében, a közoktatásügyi tárcza terhére a miniszter nevezhet ki tanítót. Biztosítva van tehát e szakaszok által az állami és a nemzeti érdek. Biztosítva van minden más iskolafentartóval, csak a szerzetes-iskolafentartóval szemben nincs, mert az utóbbiakra nézve e szakaszok nem érvényesek. Pedig, ha oláhval, tóttal, némettel, szerbbel stb. szemben szükséges ez a biztosítás, talán nem lett volna felesleges a külföldről beözönlő és iskolakat állító férfi-és női szerzetrendekkel s az általuk ellátandó iskolákkal szemben sem, a mikor tudjuk igen jól, hogy ezek körében mily csekély vagy épen semmi a magyar nyelv ismerete és annak tanítani tudása. Végét értem a miniszter válasza egy részének bonczolgatásában. A miket kimutattam, azokhoz nem szükséges semmit hozzátennem. A ki ezt a czikksorozatot figyelmesen végigolvasta s állításaimat a törvénnyel és az Utasítással összevetette, meggyőződhetett a felől, hogy czélom nem a vádaskodás, hanem az igazság keresése s ennek keresésében prot. egyházunk reputácziójának megvédelmezése volt. Úgy hiszem, sikerült kimutatnom, hogy a mikor az 1907. XXVII. t.-czikk ellen, annak 35. §-a miatt, szavunkat felemeltük és a magyar kultúrpolitikának retrográd irányban haladását panaszoltuk, akkor nem csupán jóhiszeműleg jártunk el, hanem az igazságnak szilárd talaját is lábunk alatt éreztük. Korántsem állítom, hogy itt-ott, még hivatalos nyilatkozatokban és felterjesztésekben is, nem hangzottak volna fel olyan kifogások, a melyek alaptalanok voltak. Ezeket az alaptalan kifogásokat csak sajnálni tudom, mert épen ezek adták a kezébe a miniszternek és a miniszter háta mögött állóknak azt a tükröt, a melynek ügyesen vetített sugaraival még az egyébként tisztán látó szemeket is elkápráztathatták és jogos panaszainkat sötét hatalmak gonosz makhináczióiként mutathatták fel. De ez a tökéletlen kezdet és ez az első vereség nem riaszthat el bennünket attól, hogy azt, a mi igaz és a mi jogos, hangoztassuk továbbra is, mindaddig, a míg meghallgattatásra nem találunk. A 35. § a maga kivételes intézkedésével a legteljesebb mértékben magán hordozza a jogosulatlan előnyök bélyegét. Mint ilyen, a legteljesebb mértékben ellenkezik az egyenlőség és viszonosság elvével. Ha tehát meg akarjuk akadályozni, hogy magyar kultúrpolitikánk a megkezdett retrográd irányban haladjon tovább, s ha az élni akarás elemi érzése még megvan bennünk, akkor nem tehetünk mást, mint azt, hogy törvényes formák között követeljük a törvény revízióját és a 35. § jogtalan kivételes intézkedéseinek megszüntetését! Meghallgatják-e szavamat azok, a kiket illet? Nem tudom. Én lelkiismeretem és Isten előtt megtettem kötelességemet ! De számoljanak le lelkiismeretökkel azok a protestáns, különösen papi jellegű országgyűlési képviselők is, a kik a 35. § becsempészését nemcsak megengedtek, de a protestáns egyháznak, a miniszter és a néppárt által az ország színe előtt való arczulveretését is szó nélkül végignézték! Hamar István. TÁRCZA. Kálvin betegsége, végrendelete és halála. Irta: Béza Tódor; fordította: Sebestyén Jenö. Április 25-én ezekkel a szavakkal tett végrendeletet: Az Úrnak nevében. Amen. Az 1564-ik év április 25-ik napján, én, Chenalat Péter, genfi polgár és jegyző, bizonyítom ós vallom, hogy engem Kálvin János, kiváló férfiú, az Úr igéjének szolgája ebben a genfi ecclesiá-