Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-29 / 13. szám

nak is a magyar közoktatás terén; még sem állhattak a protestáns iskolák valami alacsony színvonalon, ha többjükben nagynevű külföldi tudósok, mint Amos Comenius, Bisterfeld, korának legnagyobb német költője: Alsted, Opitz stb. — s lia még az elemi iskolákban is csaknem mindenütt külföldi egyetemeket járt lelkészek és tanítók tanítottak. De önnek azok a külföldön járt „csavargók" nem imponálnak. Az talán inkább, hogy Verancsics Antal püspök is a bártfai evangélikus iskolába járatta az unokaöcscsét ?! S próbáljon arra is gondolni, hogy azok a külföldi „csavargásaikból" hazatért „pásztorok" és tanárok szerethették iskoláikat, szívükön viselhették azok sorsát, különben nem vándoroltak volna iskoláinkkal faluról-falura, városról-városra — miként a patakiak 32 éven át (1671— 1703-ig). avagy a gyula fej ér váriak. Ha nem teljesítettek nemzeti missziót, miért űzte ki őket az önkényuralom százados hajlékaikból, s miért próbálta a maga fekete lovagjait ültetni a helyükbfe. mint Pápán 1752—1796-ig? Miért követett el Mária Terézia is mindent, hogy a magyar protestantizmus legerősebb várát: a debreczeni főiskolát tönkretegye? Ötven évig sanyargatják a magyar kultura eme bevehetetlen bástyáját. De hiába! A hazai s külföldi protestánsok áldozatkészségén megtörik minden kísérletük. Nem tudják bevenni I Sőt ebben az időben teljesíti az legnagyobb nemzeti misszióját! Egyedül őrzi a magyar kultura pislogó tüzét. A század végén pedig életre kelti a holtnak vélt nemzeti műveltséget. Külföldi protestáns testvéreink nagy áldozatkészségében ismét résziik van a szigorú tilalmak daczára külföldön csavargó" ifjainknak. Ha azok igyekezetét, tehetségét, buzgóságát nem látták volna, avagy ha nem ült volna — ha nem csalódunk — épen abban az időben a világhírű oxfordi egyetem egyik tanári székében egy magyarországi „csavargó", a nagykőrösi születésű Úri János, aligha küldtek volna az angolok a debreczeni kollégiumnak 1756 táján (a Mária Terézia 1752-iki rendelete után alig egy-két évre) több ezer font sterlinget. A nagyenyedi kollégiumra se gyűjtöttek volna a kurucz háborúk lezajlása után több mint 11 ezer font sterlinget. A hollandok se küldtek volna 1752—66-ig évi 400 frt segélyt ugyancsak a debreczeni kollégiumnak stb. S ha nem a nemzeti szellemtől áthatott tudományosságnak s fölvilágosodottságnak voltak hirdetői könyveikben is ezek a külföldi „csavargásaikból" hazatért „pásztorok", miért volt a protestáns nyomdák tulajdonosainak annyi üldözésben részük? Miért kénytelenek nyomdáikkal egyik helyről a másikra menekülni? Hisz a nyomdák szükséges voltát maguk a r. katholikusok is elismerték, mikor Telegdi Miklós esztergomi nagyprépost — a Magyarországon akkortájt működő 28 pifotestáns nyomda mellé — 1577-ben, Nagyszombatban az első r. kath. nyomdát felállította. Lássa, lássa Görcsöni úr, miért nem maradt háziurának papírkosara mellett? Olt böngészgetve, találhatott volna valaminő papirost, a melyről megtudhatta volna, 201 i hogy épen a tudós professzor úr írt „A. magyar nyomdászat történelmi fejlődése" czímen igen értékes munkát. Ha abban lapozgatott volna, talán nem írt volna össze olyan „obskurus" dolgokat. Igaz szeretettel ajánljuk is önnek, bármennyire dagasztja is keblét a r. kath. sajtóiroda ügy vezetőségével járó méltóság, bárhogy is hevítik is az azzal járó szent kötelességek : maradjon csak meg a mellett a papírkosár mellett, melyből első irodalmi zsengéit szedegette s melyhez első irodalmi sikereinek emléke is fűzi. Jusson eszébe, hogy Anteusz is csak addig volt legyőzhetetlen, míg a földön maradt. Ön is, áj Anteusz, az ő sorsára talál jutni, ha a tudós kálvinista professzor úr papírkosarát otthagyja. Míg, ha ott marad, még megesik, hogy az ön írói neve is bekerül a magyar irodalom paiitheonjába, — az „obskurus, mosdatlan hangú s külföldön csavargó pásztorok" neve mellé . . . Maradjon ott s forgassa szorgalmasan a papirszeletkéket, hátha talál egyen valami olyas följegyzést is, hogy Pázmány Péter maga is odanyilatkozott egyszer, hogy „a mikor az országunkat fenyegető közös veszedelemről : a törökökről van szó, akkor a protestánsok is testvéreim s együtt küzdök velük a közös ellenség ellen ..." Újból kérjük: próbáljon meg még egy kicsit gondolkozni ; talán rájön, hogy a reformáczió nagy ellenfelének a szavai ma mintha újra aktuálissá válnának... A nemzetköziség hullámai fenyegetik hazánkat. Nem kár, nem bűn ilyenkor — öntudatlanul is — azok mellé szegődni, kiknek érdeke, hogy a keresztyén felekezetek közti békességet megzavarják s így nemzetünk ellentálló képességét megtörjék ? 1 Higyje meg, Görcsöni úr, csak azért foglalkoztunk szavaival ilyen hosszan, mert azokban ennek a nemzeti életünkre nézve oly veszedelmes irányzatnak a fölburjánzását látjuk. Ez végeredményében csak annak a bizonyos nemzetközi irányzatnak egyengeti az útját, mely épúgy, avagy még inkább ellensége a róni. kath. vallásnak, mint a miénknek! Az eredmény önöknél az lesz, hogy figyelmük elterelődik az igazi ellenségről s erőik nagyobb részét mi ellenünk fecsérlik el; nálunk pedig legföljebb az, hogy a szekularizácziót emlegetők szavának naprólnapra erősebb visszhangja kél az ország minden részéből... Önöknek fáj ez ugyebár? De ne csodálkozzanak rajta, ha a hitükért, hazájukért annyi mártiromságot szenvedő hitvalló őseinket „obskurus, mosdatlan szájú csavargóknak" nevezik! Ez meg nékünk fáj ! De azért bátran nézünk a jövő szemébe! Hitükhöz hű pásztorok fáradt evezőcsapásai nem vontathatják már többé az úszó börtönöket: a gályákat. Szívekbe nyilalló bús énekük nem hallatszik többé a mérhetetlen vizek fölött, nem kél versenyre a zúgó habokkal... A Caraffák kora lejárt. A spanyol inkviziczió borzalmait már csak a vásáros bódékban mutogatják ... Szent Bertalan éjszakákra hiába várnak... A törvénykönyvekbe még vérrel se lehet beírni újra: „Cuius regio, eius religio !"