Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-15 / 11. szám

emberszeretet érzései ismeretlenek. Csúnya dolog, hogy még a papok is ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt. Többször felvetettem saját lelkem előtt azon kérdést: szükséges-e a magunk felekezetének gyámolításához a más felekezetűek iránt való gyűlölség ? I A bibliából ilyet sohasem olvastam. T. i. a magunk bibliájából; mert az ó-testamentomban már találtam ilyenre. De az ránk keresztyénekre nem tartozik. És mégis az élet ezer példát állit elénk, hogy a külömböző ker. felekezet papjai és hívei egymást, Isten dicsőségére, olajba főznék. Hát nálunk is működtek ilyen pogány érzelmek. Négy felekezet lévén, négyfele húzott a község. Főként az ifjúság, vasárnapi templomozás után, úgy igazolta a ker. testvériséget, hogy hadi lábon állott egymás ellen. Ma már, hála Istennek, ilyent nem ismerünk. A szövetkezeti élet öszeköt mindnyájunkat. Igazgatóságunkban a külömböző felekezetű vezéremberek helyt foglalnak s egymásban a jót becsülni tanulják. Aztán megtanulják a tényeket becsülni. A vallásos életnek ebből nem hogy hátránya volna, nem hogy közönyösség származnék, sőt ki-ki a magáét annál buzgóbban gyakorolja. Még a zsidó is. Igaz, hogy a vezetőség részéről nagy tapintat kell hozzá. Vagy talán így még helyessebben mondhatnám : elfogulatlan emberszeretet kell hozzá. Olyan, a milyennel Krisztusunk szive volt tele. S minden igaz ember szive van tele. Dehát elvégre is, a szövetkezeti életben összeszokunk. A kölcsönösség és egymásrahatás nagy élettörvónyét a magunk 20 filléres példájából tanuljuk meg. Mi együtt élünk egy községben, egymásra utalva, jóban és rosszban egyaránt. Most látjuk, mi az az egymásra utalás. Eddig elfizetgettük keserves keresményünket távoli bankok távoli részvényeseinek, kamatokban; most e kamatok itthon maradnak. Csak a betétek után a mult 1907. évben 2915 koronát fizettünk ki, mely összeg mind itthon maradt, még pedig az egyszerű emberek háztartásában, s hozzá 6538 korona lett összegyűjtve, egy év alatt, befizetett üzletrészekben. Ezeket már kezdik megérteni a mi embereink, s ez a megértés összeköti a különböző felekezeteket, becsülik egymásban a mi becsülni való; nem az imádságért, hanem a cselekedetért. S nem erre tanít-e Jézusunk ? !.. Minő áldás az egy község lakosságára, ha boldogulhatása eszközeit könnyen, mindig kéznél találja ; a Hitelszövetkezetnél mindig készen a szükséges pénz, — a Fogyasztási szövetkezetnél minden házi szükségletét megtalálhatja és itt minden időpazarló és a legtöbbször csalásra számított alkudozás nélkül egy kis gyermek útján is bevásárolhat mindent, nincs kitéve semmi kárnak, csak könyvecskéjébe írja be otthon s adja kezébe gyermekének s minden rendben van. „Éheztem és ennem adtatok !" mondja Jézusunk. Nálunk nincs pénz-szükség, nem emelünk kamatot, nem csinálunk zavart, tíz év óta nem háborgattunk se birót, se fiskálist, elvégeztük a magunk dolgát, még csak köszönést se kérünk érte, s úgy tartjuk, krisztusi dolgot cselekszünk. Mi tavaly is, a legdrágább üzleti időben, 572

, 6, 61

/2

, 7 perczenttel dolgoztunk, és ehez nem volt semmiféle toldalék különböző czímeken. Mindezeknek nagy hasznát belátják tagjaink ; tényekből ismerik meg az összetartásnak, kölcsönös segítésnek, becsületességnek nagy áldását. Igen a becsületességnek! Ezt tessék megfigyelni nagyon ! A ki a nép közt él, csak az tapasztalhatja, menynyire megrendült különösen a nép bizalma a becsületességben. Úton-útfélen hallhatja az ember : ma már nem lehet a becsületes embernek megélni! Micsoda kálváriautat kell megjárni a nép lelkének, hogy ezt az aksziomát váltja ki utoljára!.. És nem is ok nélkül. Bizony mondom, nem is ok nélkül! A mi társadalmunkban, úgy egy jó félszázad óta, úgy megszaporodott az ősi jussból kiforgatott, vagy más úton kenyér nélkül maradt és pedig nagyon fehér és puha kenyérre dolog nélkül vágyók és törekvők serege, hogy a munkásnép nem győz annyi kennyeret keresni, hogy a dolognélkülieknek is jusson bőven. Ezek a dolognólküliek aztán folyton csavargós utakon törik a fejőket, hogy így is puha kenyeret szerezhessenek. Ezért árasztja el az országot a számanélküli ügynökök sáska hada; posta útján ma már a legszegényebb napszámos ember házába is betolakodó szemérmetlen lottó-ajánlatok, legújabban még a külömböző sexuális füzetek, könyvek csábításai is. Mert ez mind megélhetés, akárcsak a hernyónak az élőfák elpusztítása! Ily körülmények közt aztán csoda-e, ha az együgyű hiszékenységében kizsákmányolt nép elveszti bizalmát, különösen a jóöltözetben járó ember iránt, azt állítván, hogy mind az ő zsírján él! Csoda-e, ha hasonlóval igyekszik fizetni ? Csoda-e, ha szakszervezetekbe tömörül, azok után, kik védelmet Ígérnek ?! Ezek mind természetes vezetők ahhoz a sanda gyanúhoz, mely általános fagyasztó hatása alá kényszerítvén a sziveket, egy lázadó felordítássá válik : „mindenki gyanús nekem, a ki él!". És mi papok, e bomlasztó kavarodásban hiába prédikálunk angyali hanggal is, főként ha nem is hallgatnak ! Ide már nemcsak hallható, hanem megfogható igazság is kell. Az igazi szövetkezeti emberek tapasztalják, hogyan szállja meg, áldó harmatként, a gyanúban sivárra égetett szivet az édes, megnyugtató bizalom ! Hogyan menekül a szövetkezeti vezetőséghez az ügyes-bajos ember! Hogyan küldi keserves keresményét, távoli országokból, biztos helyre a munkás ember! Hogyan kéri fel, hogyan bizza meg, egy kis ingatlanszerzésre is! Oh ha azok az együgyű írások napvilágot látnának, melyeket a tiszta lelkű szövetkezeti emberek kapnak nagy köszönetül az ő önzetlen, krisztusi munkájokért, talán azok is megóhajtanák ezt a másvilági eredményt, kiknek most „csak hasok az ő Istenök!" És ha ez az önzetlen krisztusi munka általánossá válnék, hacsak a papi szivekben is, Magyarországnak minél több gyülekezeteiben, főként a