Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-10 / 6. szám

szintén a maga felelősségének tudatában, a Felségnek, hogy ez a munkálat jóváhagyható ezért meg ezért. Hiszen a jóváhagyás és jóváhagyás megtagadása teljesen egy és ugyanazon felségjogból folyik, ugyanazon felségjognak pozitiv és negativ irányban való gyakorlása, s a kormánynak mindkettőért egyaránt viselni kell a felelősséget, úgy a Felséggel, mint az országgyűléssel szemben. A dikaszteriális kormányzat — a mennyire ismerem — csak abban a lényeges vonásban tért el a felelős miniszteri kormányzattól, hogy nem volt politikailag felelős. Alkotmányos volt, — akár a mostani kormányzat, — mert az alkotmányban gyökerezett. Felelős volt a Felségnek, de felelős volt a törvényeknek is. De a nemzetnek, a nemzet képviseletének nem volt felelős, így állapították meg ezt a hazai törvények. Az intézmény összes félszegségei és hibái a politikai felelősség hiányából s abból folytak, hogy jogi felelősségre is nehezen lehetett őket bírni a Felség bizalma esetében. Ha ezekben van a dikaszteriális kormányzat lényeges jellemvonása: vájjon micsoda olyan elem van az egyházi törvényeink jóváhagyása, illetőleg a jóváhagyásnak feltételes megtagadása körül 1882-ben és 1893-ban követett eljárásnál, mely inkább abba való s mely nehezen egyeztethető össze a mai alkotmányos felelős kormányzattal ? Bár mennyire keresem is az okokat, melyek „Apponyi gyakorlatát" a Treforté s a Csákyé felé emelik a mai alkotmányosság korrektebb felfogása szempontjából, — sehogy sem tudom megtalálni. Ha csak arról nincs szó, hogy a kormány ..függetlensége" jobban kidomborodik az uralkodóval szemben, ha ő a király legfőbb felügyeleti jogát úgy gyakorolja, hogy egyházi törvényeinkből a jóváhagyás akadályait saját maga kihagyatja s miután így az állami érdekeket megvédelmezte, csak azután javasolja a jóváhagyás megadását. Talán arról van szó, hogy holmi apró-cseprő dolgokkal a kormány ne fusson a Felséghez, ne tegyen jelentést s ne legyen kénytelen még az állami érdekek védelmére is engedelmet kérni a Felségtől. Hát én tökéletesen értem, ha a kormány a parlamentáris kormányzatnak a koronától való olyan függetlenítésére törekszik, mint a minő független az Angliában. Alkotmányosságunk egyik legnagyobb fogyatékosságát én is abban látom, hogy nálunk nem lehet elmondani azt, a mit Angliában, t. i., hogy a király uralkodik és nem kormányoz. De azt nem értem, hogy miért akar a kormány „nemzeti vívmányt" épen a mi rovásunkra kivívni. Azt sem értem, hogy oly messze kiható és alkotmányosságunk belső tartalmának átalakítására czélzó törekvést miért kell épen egy oly kérdésben kezdeményezni, a melynél — hogy enyhén szóljak — nem kell attól tartania, hogy a felségjogok gyakorlása kérdésében konfliktusba keveredhetik a koronával. Es nem értem még azt sem, hogy miért kell a református egyháznak örömmel konstatálnia az alkotmányosság ezen legújabb diadalát, holott az eddigi gyakorlat teljesen törvényen nyugodott, az egyház államjogi helyzetét, méltóságát, autonómiájának erejét jobban védte, az új gyakorlat ellenben neki semmi előnyt nem biztosit s körülötte minden mást változatlanul hagy. Bizony találhatott volna a kormány sok száz és száz tárgyat, a mely körül az alkotmányos felelős kormányzat elvét jobban kidomboríthatta s érvényesíthette volna, mint a szegény kálvinisták eddigi jogviszonyának indokolatlan alterálását. Nem hozok fel sok példát, csak egyet. Ezt sem a nagyobbak közül. De ez is jellemző. Köztudomású, hogy minden alkotmányos felelős független kormányzat daczára a kormány a Felség előzetes jóváhagyása nélkül egy 100,000 koronás tételt be nem illeszthet a budgetjavaslatba. Most tessék összehasonlítani a 100,000 koronát egy harmadfélmillió, színmagyar lelket számláló, a nemzeti kultura terén megmérhetetlen szolgálatot tett és tevő autonom egyházzal. Melyik fontosabb? Ott nem mer a kormány új gyakorlatot kezdeni. Ellenben a mi autonomiánk körül, minden törvényes alap s minden legkisebb tárgyi indok nélkül, eltér az eddig követett gyakorlattól, holott tudhatta, hogy ezzel nyugtalanságot idéz elő. Mondja meg, a ki tudja s álljon elő vele nyiltan, hogy „Apponyi gyakorlatának" van-e a mi egyházunkra nézve bármi tekintetben előnye a Csákyé és a Treforté felett ? Ha van : vájjon ezen előnynek van-e jogalapja és van-e arra nézve biztosíték, hogy ama, még eddig az egész egyház előtt titokban levő előnyt a jövőben is megtarthatjuk ? Sehol semmi nyoma az effélének: sem a jogalapnak, sem a netaláni előny állandósításának. Pedig ez az utóbbi is fontos. Hiszen a gyakorlat által megszerzett előnyöknek erőszakos úton való elvesztése még keservesebb, mint amaz előnyök nélküli, de törvényen nyugvó állapot. Ha így haladunk a „nemzeti vívmányok" terén, nem sokára el lehetünk készülve arra is, hogy a kormány nemcsak törvényeink jóváhagyása megtagadásának jogát, hanem épen oly jogosan, épen olyan alkotmányos felelős kormányzati elvek alapján, a jóváhagyás jogát is magának szerzi meg. Én legalább sem törvénybeli, sem általános jogi argumentumot nem találok arra, hogy ez utóbbit lehetetlennek mondjam, ha az első lehető volt. 1 (iauorii és Hausner Egy házfel szerelő és oltárépitő mii-Intézet. Úrasztalterítök, kelyhek, borkancsók gyártása. Budapest, IV., Váczi-utcza 41.