Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-10 / 6. szám

hagyása közvetlenül a királyi felség személyes közbejöttével történik-e vagy sem. Ugyanis az állam, midőn a koronával együtt a maga szuverénitásának képviseletét a Felségre ruházza, ezt olyan formák és lényeges intézkedések között teszi, melyekkel az államnak mindennemű jogait és szabadalmait a legnagyobb, a legmesszebb menő garancziákkal veszi körül. Ebből nyilvánvaló, hogy az autonómiának nagy ereje, sértetlenségének erős biztosítéka van abban, ha az autonomia legfőbb alkatrészére, t. i. a törvényhozásra vonatkozó legfelső jóváhagyási jog, mint a legfőbb felügyeleti jog egyik alkatrésze, egyenesen maga a felség által gyakoroltatik, a törvényekben előírt eljárás mellett. De viszont az is kitűnik, hogy a mostani kormány új eljárása érinti a ref. egyház autonómiájának törvényben biztosított sérthetetlenségét, mikor az egyházi törvények jóváhagyásának megtagadását a maga származékos jogkörébe vonja, tehát oly tényezőnek a jogkörébe, meíy első sorban is nem bír azzal az állandósággal, mint a korona; másod sorban nincs kötve a korona hatalmát körülvevő alkotmányjogi biztosítékokhoz hasonló súlyú intézkedések és intézmények által, hanem működésének legfőbb korlátai egyszerűen politikai természetűek, mint pl. a korona és a többség bizalma. Tárgyunk fontossága megérdemli, hogy még ha hosszadalmas leszek is, tovább foglalkozzam azzal a kérdéssel, hogy minő összefüggés van az egyház államjogi helyzete, az egyház autonómiájának épsége és a kormány kezeihez alászállított legfőbb felügyeleti jog között? A mi az elsőt, t. i. az egyház méltóságát, vagyis államjogi helyzetét illeti: nem lehet arra hivatkozni, hogy a jelenlegi kormány új eljárásában is a teljes állami szuverénitás érvényesül; mert hát ha átruházott hatáskörben gyakoroltatik is a kormányzati szervek által, mégis csak egy és ugyanazon állami szuverénitás folyománya az így gyakorolt legfőbb felügyeleti jog. Nem lehet pedig erre hivatkozni azért, mert az intézmények és funkcziók fontossága, súlya, — mint említve volt — a felügyeleti jog gyakorlásának módjában is kell, hogy kifejezésre jusson; a mint hogy tényleg kifejezésre is jut. Ezért más az eljárás egy törvényhatósági szabályrendelet, egy társas egyesület alapszabálya, vagy egy törvényesen elismert vallásfelekezet szervezeti szabályzatának jóváhagyása, és más akár a reform, egyház törvényeinek, akár a róm. katholikus autonomiai szervezetnek jóváhagyása körül. A felségjogok mindenikének gyakorlásánál kivétel nélkül feltaláljuk ezt a jellemző vonást. A második dologra, t. i. az autonomia erejére és sérthetlenségére vonatkozólag pedig azt kell megjegyeznünk, hogy egy kormány, a törvények szigorához való alkalmazkodásban, nem különben történelmi jogok tiszteletben tartásában mindig ama tényezőkre tekintettel fog eljárni, a melyeknek bizalmából mandátumát bírja. Ezért egy reakczionárius, avagy mondjuk: konzervatív színezetű kormány mindig fundamentális veszedelmet jelent, mert hasonló természetű többségre támaszkodva a jogorvoslat útját elvághatja, magának felmentvényt szerez és veszedelmes precedenseket alkothat. Vele szemben tehát sem a koronánál nem lehet oltalmat keresni, sem a parlamentben, mivel mindkettőnek bizalmát bírja és míg egyfelől maga járván el, a koronát nem exponálja s a felelősség erre nem is hárul, másfelől pedig eljárása a nemzet akkori képviseletének akaratával, — mely képviseletet esetleg önmaga hozott össze és a mely akaratot önmaga szuggerál — megegyezik. Ellenben ha az egyházi törvények legfelsőbb jóváhagyásának vagy a jóváhagyás megtagadásának ténye a korona közvetlen és személyes cselekvénye: bármely kormány is nagyobb körültekintéssel fog eljárni a korona exponálásában, mint eljárna, ha felelősségével nem kellene fedezni a korona tekintélyét is. A parlamentáris kormányzat köréből bőségesen kínálkozó példák kétségtelenül bizonyítják, hogy a legfőbb felügyeleti jognak az egyházi törvények megerősítése alakjában megnyilatkozó gyakorlata sokkal erősebb támasztékkal bír az autonomiára nézve, ha az a koronának, mint szuverénnek ténye, mintha egyszerűen a kormányé. Az elmondottak után nem szükséges hangsúlyoznom, hogy mikor a korona közvetlen, személyes tényéről, cselekvényéről beszélek, ezt mindig mai államjogunknak megfelelően értem, tudniillik, hogy az a tény vagy cselekvény az 1848. évi III. t.-czikk 6. §-a értelmében, felelős miniszter közbenjárása, illetőleg ellenjegyzése mellett történik. Ezért kivánom, hogy miután az 1790/91. évi vallásügyi törvény egyházi törvényeink jóváhagyását a királynak tartotta fenn, tehát a jóváhagyás a kormány ajánlatára és felelőssége mellett történjék. De ugyanilyen alakban kell történnie a jóváhagyás megtagadásának is. Azt hiszem, hogy az előrebocsátottak nyomán most már áttérhetek annak taglalására is, hogy vájjon az új eljárásban csakugyan van-e valami olyan vonás, mely annak előnyéül számítható fel? Úgy olvasom a zsinati jegyzőkönyvben, hogy az elnökség kijelentése, illetőleg véleménye szerint a jelenlegi kormány új eljárása jobban megfelel az 1848. évi III. t-cz. 6. szakaszában megállapított alkotmányos felelős kormányzat elvének, mint az eddig követett gyakorlat, „mely beleillik a dikaszteriális rendszerbe, de az alkotmányos felelős kormányzati rendszerrel nehezen egyeztethető össze". Őszintén megvallom: nem értem ezt a kijelentést. Nem értem, hogy miért való a régi dikaszteriális rendszerbe az az eljárás, hogy mikor a Felség jóváhagyása alá terjesztetik egy oda terjesztendő munkálat, a kormány azt mondja a maga felelősségének tudatában a Felségnek, hogy ez a munkálat nem hagyható jóvá ezért, meg ezért. És miért felelne meg már az alkotmányos felelős kormányzat elvének jobban az az eljárás, ha egy ugyanolyan munkálatra azt mondja a kormány,