Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-15 / 50. szám

vájjon nem előny-e valakire nézve, ha 900, illetve 700 koronás s részben államsegéllyel biztosított, korpótlék által nem fokozandó, nyugdíjintézeti járulékokkal nem nebezbített tanítói fizetéssel, a törvényben megkövetelt lakás és kert, illetve ezek pénzbeli egyenértéke nélkül fentarthatja iskoláját, s nem hátránya-e valakinek, ha világi tanító (tanítónő) alkalmazásával a törvény által előírt súlyos terheket kénytelen magára vállalni ? Ezzel szemben alig van értéke a miniszter úr ama védekezésének, hogy az iskolai alkalmazottak javadalmazásának bistosításánál, illetve államsegéllyel kiegészítésénél, ha hitközség az iskolafentartó, ugyanazon vagyoni kimutatásokat kell eszközölni, a melyeket a világi tanítók (tanítónők) alkalmazásánál; mert a dolog érdeme nem annyira ezen fordul meg, hanem inkább azon, hogy a szerzetesrendű tanerőkkel ellátott iskolák fentartása, akár valamely szerzetrendnek, akár valamelyik r. kath. egyházközségnek, hasonlíthatatlanul kevesebbe kerül, mint a polgári községnek vagy egy nem róm. kath. egyházközségnek. S a szerzetesrendü tanerőkkel ellátott iskolák fentartásának ez az olcsóságban is megnyilvánuló előnye rejti magában azt a veszedelmet, a melytől hazai népoktatásunkat féltjük, s a mely veszedelem a protestáns népiskolák megsemmisülésének, vagy ha azokat meg akarjuk tartani, iskolai autonómiánk teljes feláldozásának súlyos aggodalmával tölt el bennünket és annak a panasznak hangoztatására késztet, hogy a jelenlegi kultuszkormány retrográd, a r. kath. egyháznak kedvező, a prot. egyházra nézve veszedelmes politikát követ. Nincs ugyanis semmi kétségünk a felől, hogy a r. kath. reakczió, a melynek konyháján főtt a 35. §., siet felhasználni a törvényben a tanítók (tanítónők) javadalmazása tekintetében biztosított előnyt, s nemcsak a szerzetes- és apáczarendekkel állíthat fel hazánkban olcsó, még államilag is segélyezett népiskolákat, hanem a r. kath. hitközségeket, sőt még a polgári községeket is bele fogja vinni abba, hogy elemi iskoláikat szerzetes tanerőkkel szervezzék, illetve ilyenek által ellátottakká alakítsák át, annyival is inkább, mivel, a mint továbbat látni fogjuk, az előnyök nemcsak az anyagiakra terjednek ki, hanem sok más tekintetben is igen lényegesek. S hogy ez az aggodalmunk nem alaptalan, mutatja az, hogy már szerveződik a r. kath. iskolaegyesület, a mely egyik főfeladatául „az ifjúság hazafias nevelésével foglalkozó férfi és női szerzetek támogatását" tűzte ki. Ha csak ennyit jelentenének is a 35. §. kivételes intézkedései, már akkor is joggal kifogásolhatnék ezt a nevezetes szakaszt és követelhetnők annak eltörlését, illetve a többi tanítókra és iskolafentartókra vonatkozó rendelkezésekkel összhangba hozását. De majd látni fogjuk, hogy ennek konstatálásával még csak a kezdet kezdetén állunk. A 2. §. elrendeli, hogy a tanító elhalálozása esetén özvegye és árvái, az elhalálozás napjától számított félévig az egész fizetést és lakást élvezik, az iskolafentartó pedig köteles ez idő alatt (a saját költségén) segédtanítót alkalmazni. Nemcsak mivel nincs a szakasz eme rendelkezése kiterjesztve a szerzetesrendű tanerők által ellátott iskolákra, de a dolog természete szerint is, itt megint olyan előny van biztosítva a róm. kath iskolafentartóknak, a melyben a más jellegű iskolafentartók csak esetlegesen, tanítóik családtalansága esetén részesülhetnek. A szerzetesrendű tanerő helyébe rögtön odaléphet egy másik, hasonló jellegű tanerő; a többi iskolafentartók pedig kötelesek még félévig meghagyni az özvegyet vagy árvákat a tanítói lakásban, adni a teljes fizetést, fizetni a segédtanítót, s ha annak természetben lakást nem adhatnak, fizetni részére a lakás pénzbeli egyenértékét. Hogy kinek szolgál az előnyére és kinek hátrányára? magyarázgatás nélkül is megértheti akárki is. A 6. §. előírja, hogy az iskolafentartó köteles a tanító (tanítónő) fizetését havonként vagy évnegyedenként, mindig előlegesen kiszolgáltatni, s a 10. §. értelmében köteles erre még azon esetben is, ha a polgári vagy hitközségi tagok hátralékban vannak is iskolai járulékaikkal. Az Utasítás 10., 19. és 20. §-ai szerint a járandóságokat az iskolafentartók nemcsak a közigazgatási bizottsághoz bemutatott, szabályszerűen kiállított s minden tanítóra (tanítónőre) nézve névre szóló díjlevélben kötelesek biztosítani, hanem a tanítónak (tanítónőnek) kötelessége minden naptári év végén hivatalos jelentést tenni az illetékes tanfelügyelőhöz arra nézve, hogy járandóságait megkapta-e vagy nem ? Sem a 6., sem a 10. §. nem érvényes a szerzetesrendü tanerőkkel ellátott iskolákra. Sem a törvény, sem az Utasítás nem írja elő a járandóságok díjlevélszerű biztosítását, sem a járandóságoknak terminusokhoz kötött fizetését, sem annak kimutatását, hogy az alkalmazott tényleg megkapta-e járandóságait. S ebben a tényben megint olyan előny van, a mit a miniszter úrnak az a felfogása, a mely szerint a szerzetesrendü tanerők rendjükkel specziális viszonyban állanak s így „egységes jogszabály alá nem helyezhetők", nem tesz sem szebbé, sem jobbá. Mert azt el hisszük ugyan, hogy ha egy r. kath. hitközség egyezséget köt valamely férfi vagy női szerzetrenddel iskolája ellátása tárgyában, a rend díjlevélileg fogja a javadalmazást biztosíttatni s az a szerzetesrendű tanerő nem fogja javadalma ki nem szolgáltatását eltűrni; de ki fog jótállani a felől, hogy maga a rend által fentartott iskolák tanerői, szabályszerűen kiállított díj levél