Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-24 / 47. szám

útat követtünk-e eddig s vájjon nem szükséges-e nézeteinket és működésünk irányát megváltoztatni? Grróf Apponyi Albert kultuszminiszter ez utóbbi, s már a lelkészi kongresszus alkalmából közölt nyilatkozatában is, azt hangoztatja, hogy a magyar kálvinista lelkészi kar s a magyar protestáns egyház vezetői az ő egyház- és iskolapolitikájával szemben nem az igazságos megítélés, hanem a háttérben működő „sötét hatalmak", a „rosszindulat", vagy a rektifikáczió szerint: „a politikai indulat" makhinácziója következtében foglalnak állást. Ilyen ítéletet az alkotmányos éra óta kultuszminiszter még nem mondott a magyar protestáns egyházról és annak vezetőiről. S ebben az ítéletmondásban olyan vád foglaltatik, a mely ha igazolható volna, a legsötétebb színben tüntetné fel azt a magyar protestáns egyházat s annak azt a lelkészi karát, a mely egyház s a mely lelkészi kar századok nehéz viharai között is mindig csak hazafiságáról és a nemzet boldogságának munkálásáról volt ismeretes. Ez az ítélet s az abban foglalt vád megszégyenítő volna a magyar protestáns egyházra és annak lelkészi karára minden körülmények között. De kétszeresen súlyosan esik a latba a mai politikai viszonyok között, a mikor a nemzeti összetartás becsületbeli kérdés, s a mikor minden ellentétes vélemény nemcsak gyanús, de azonnal a széthúzás, az erők gyöngítésének vádjával bélyegeztetik. Sajnosan tapasztaljuk, hogy e tekintetben a közvélemény, a mely a politikai napilapok által irányíttatik, még a régebben liberális irányú napilapokban is, ellene látszik fordulni a protestantizmusnak — egyéb okokat nem kutatva — csupán azért is, mivel panaszkodó szavát erőteljesebben emeli fel, épen a „nagy, nemzeti kormány" idejében, mint tette eddigelé. Kezdünk békebontóknak, széthúzást keresőknek feltűnni különben is, s mindezeknek fokozására, állásfoglalásunk kedvezőtlenebbé tételére, ismételten is miniszteri nyilatkozatok látnak napvilágot, a melyek nemcsak józan okosságunkat kisebbítik, de egyenesen azzal vádolnak meg bennünket, hogy háttérben működő „sötét hatalmak", vagy a legjobb esetben is „politikai indulatok" szolgálatában állunk. Tudjuk ugyan igen jól, hogy e szerény sajtóorgánum hasábjain kiadott szavunk nem messze hangzik és egyáltalában nem hallatszik be azoknak a politikai napilapoknak a szerkesztőségeibe, a hol az újabb időben nagy készséggel íródnak a mi állásfoglalásunkat elítélő közlemények, —- de ezzel az ítélettel, ezzel a váddal szemben mégis fel kell emelni tiltakozásunkat. Gróf Appönyi Albert kultuszminiszter szarkasztikusan mondja nyilatkozatában, hogy nem csodálkozik azon, ha a protestánsok készpénznek veszik mindazt, a mit egyházuk vezető férfiaitól egyházi gyűléseken hallanak. Eltekintve attól, hogy ebben a szarkasztikus nyilatkozatban nem valami ékes diplomát állít ki a miniszter úr a magyar protestáns egyház „nem vezető" elemeinek önálló értelmessége és a maga lábán járni tudása felől, egyéb tekintetben is igen nagy tévedésben van. S ez a tévedés teljesen üressé teszi azt a vádját is, mintha a magyar prot. egyház, vagy annak lelkészi kara, a mikor az ő politikáját kifogásolni meri, valami titkos „sötét hatalmak" vagy „politikai indulat" szolgálatában állana. A magyar protestantizmus életének épen a legutóbbi időkben feltűnő jelenségei világosan mutatják, hogy az a vélemény, a mely a hivatalos egyházi gyűlések elnöki székeiből elhangzik, épen nem tekinthető mindenkor közvéleménynek és hogy a „nem vezető körök" tudnak és mernek is, nem a „vezetők", hanem a maguk feje szerint is gondolkozni. Az egyház beléletében épen azért suhog a „vezetők" kezében az ostor a „nem vezetők" feje felett, mert azok nem mindenkor hajlandók „készpénznek venni" azt, a mi az elnöki székekről elhangzik, s íme, a magyar kultuszminiszter meg épen azt hangoztatja, hogy a „vezetők" azok, a kik az egyházi közvéleményt félrevezetik. Hol van tehát az igazság? A kérdésre világosan megfelel az a tény, hogy a panaszok hangoztatását nem a hivatalos egyházi testületek, nem a „vezetők" kezdték meg gróf Apponyi egyház- és iskolapolitikája ellen, hanem a „nem vezetők", és a „vezetők" csak akkor adtak hangot, a mikor már a meglevő közvélemény hangosan követelte azt. Bármi legyen tehát az ítélete politikai tekintetben Apponyi kultuszminiszter úrnak akár Zsilinszkyről, akár Bánffy Dezsőről, legyen meggyőződve, hogy azt a közvéleményt, a mely beszédeikben megnyilvánult, nem ők teremtették, hanem annak, mint már meglevőnek, csak kifejezést adtak, és pedig nem azért, mivel valami „sötét hatalmak" vagy „politikai indulatok" szolgálatában állanak, hanem csupán azért, mivel az a közvélemény, a mely a „nem vezetők" körében, az ő irányításuk nélkül is kialakult, az ő ítéletük szerint is tényeken alapulónak tűnt fel. Mi, magyar protestánsok, a mióta csak élünk, sohasem állottunk semmiféle „sötét hatalmak" szolgálatában, sem pedig „politikai indulatok" által nem vezéreltettük magunkat. A mi történetünk elválaszthatatlanul össze van forrva e nemzet „magyar nemzeti" és „alkotmányos" életével! S a mint hűséges hazafiaknak bizonyítottuk meg magunkat a múltban, úgy azoknak kívánjuk magunkat megmutatni a jelenben és a jövőben is. Nem veszítettük el sem józan eszünket, sem hazafias érzésünket. S ha mégis panaszkodunk, s ha mégis súlyos