Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-24 / 47. szám

kifogásokat emelünk épen gróf Apponyi Albert egyház- és iskolapolitikája ellen, az csak azért történik, mert jogos alapunk van a panaszkodásra. Némuljon el tehát az a megbélyegző vád, mintha titkos „sötét hatalmak", vagy „politikai indulatok" szolgálatában állanánk. Lássuk világosan az okokat, a melyek bennünket a mai nehéz és teljes összetartást kivánó időkben is panaszkodásra kényszerítenek. Ha ezeket fel fogjuk mutatni, álláspontunk teljesen indokolva leend s önmagától össze fog omlani az a vád, a mely nemcsak gróf Apponyi Albert nyilatkozataiban, de a politikai napilapok ítéletében is felhangzik ellenünk. H. I. TÁRCZA. Emléklap 1860-ból." 1849-dik év óta a protestáns egyház állapota szomorító volt édes hazánkban. Csak királyi ember jelenlétében (többnyire főbíró ós úgynevezett actuarius) tarthattak a protestánsok gyűléseket. Eqy tervezet (Entwurf) a protestáns egyház igazgatására jött kinyomatva Bécsből, a legmagasbb helyről. Ezt az egész protestantizmus visszautasítá. Majd későbben császári Nyílt Parancs 1859. szept. 1-én ós végre a Vallás- és közoktatásügyi Minisztériumnak rendelete 1860. jan. 10-ről. Ezen rendelet leszorítja a protestantizmust azon biztos állásról, melyet annak különösen az 1790—1791. országgyűlés adott, s egyenesen önkény alá veti. A protestánsok belátták, minő szomorú eredménye leend annak, ha ezen rendeletet elfogadják. A Prot. Egyh. és Isk. Lap szerkesztője, Ballagi Mór ezen tekintetben különösen dicséretet érdemel. 0 a császári parancsra s a miniszteri rendeletre rögtön észrevételeket tett s utat mutatott. Miskolczon, a kerületi gyűlésen, melyet a lutheránus atyafiak tartottak, először emelt szót ezen miniszteri rendelet ellen Zsedényi Eduárd s megmutatta, hogy ezt a protestáns autonómiával megegyezteti)i s így elfogadni sem lehet. Szabad beszéde miatt későbben tömlöczre vettetett. De nemcsak ezen kerületi gyűlésen, hanem minden gyűléseken szót emeltek a protestánsok a miniszteri * Ez emlékezés írója Barla Szabó János, a belsö-somogyi egyházmegye visontai ref. gyülekezetének az 1836. évtől 1871-ig lelkésze. E feljegyzésében a pátens korára vonatkozó adatokat örökített meg, melyek egyháztörténeti szempontból tanulságosak, épen ezért érdemesek ez egyházi lap hasábjain a megörökítésre. Barla Szabó Jánosnak több dolgozatát találhatjuk az 1840—60. évek szépirodalmi és tudományos folyóirataiban, melyekben irodalomtörténeti (Vasárnapi Újság 1864. 1, 10., 33., 41., 1865. 6. sz. Házi Kincstár 1865. 31. sz. Kalauz 1857. 17. sz. Uj Magyar Múzeum 1857. 12. f.), gazdüsági és egyházi kérdések fejtegetésével behatóan foglalkozik. (Politikai Újdonságok 1864. 52., 1865. 6. sz. Hirnök 1844. 49., 1845. 14. sz. Magyar Gazda 1845. 89., 1846. 30., 53 sz. Prot. Egyh. és Isk. Lap 1842. 32., 39., 1-44. 29., 41., 49., 1859. 17.s

1860. 2. sz.) Lelkes pap és író! írói névül gyakran használta a „Dánielfí" nevet. rendelet ellen, csak egy jelentéktelen töredékecske pártolta azt a lutheránus tót atyafiak közül. A superintendensek nem köröztették ezt. Elővett ugyan a kormány minden eszközt, hogy ezen rendeletet életbe léptesse, de mindenütt igen nagy ellenkezésre s rendületlen kitartásra talált. Miután a superintendensek és esperesek — egy-kettő kivételével —- a miniszteri rendeletet nem köröztették, a kormány a szolgabirákra bízta, hogy a lelkészeknek küldjék meg. Ezek elküldözték a lelkészekhez és sokan el is fogadták azt, kihirdették a templomban. Igy történt ez Belső-Somogyban is, hol több lelkészek és pedig tekintélyesek, elfogadták azt s kihirdették. Nagy szerencsétlenségökre a belső-somogyi református lelkészeknek a miniszteri rendelet és az egyházkerületi gyűlés által új pénzben megrendelt fizetés (t. i. a református 4akosok által az egyházi személyek részére adandó) csaknem egy időben születtek s a császári hivatalnokok felhasználták az alkalmat, biztatván a világi elöljárókat (birót és esküdteket), hogy ne fizessenek az oly papnak, ki bátorkodik még a császárnak (sic!) sem engedelmeskedni. Talabér nevü nagyatádi járásbeli írnok több lakosok hallatára Görgetegen így nyilatkozott: „Miután ez a Tiszteletes Ur a császárnak nem engedelmeskedik, t. i. a miniszteri rendeletet nem fogadja el, tehát atyafiak, kentek ennek fizetni nem tartoznak." Az ily nyilatkozatnak eredménye az lett, hogy több helyen nem fizetett a nép új pénzben, a miniszteri rendelet ellen nem nyilatkozott, s lehetett azt pártolókra is találni. Habár több lelkésztársaim elfogadták is, én a miniszteri rendeletet nem fogadtam el. Elhozá azt hozzám Szabadi Antal jegyző úr s felhívott, hogy fogadjam ell Én állítván, hogy mint papi eskümmel s lelkiismeretemmel ellenkezőt el nem fogadhatom: ez iránt írásbeli nyilatkozatot kért tőlem s ezt átadtam neki, melyet ő Tekintetes Farkas István járásbeli szolgabíró urnák kezbesített. 1860. april 12-én Farkas István szolgabíró ur maga elébe idézett Nagyatádra. Történetesen, vagyis inkább Isten bölcs igazgatásából, csaknem egy időben jelentünk meg Nagyatádon: Kacsóh Lajos esperes, Mezey Pál tanácsbiró, Bekő Benő gigei, Gaál Dénes szabási, Szűcs Mihály kis-kovácsi lelkész urak, kik szinte idézve valának. Szolgabíró ur felhívott bennünket, hogy a pátenst fogadjuk el, mert különben most először 25 forintra, későbben százra büntet; fenyegetett börtönnel is s ezt is mondá: „O Felsége a Császár oly lelkészeket, kik parancsának nem engednek, a lelkészi hivatalban bizonyosan nem fog megszenvedni." Mi nyíltan kimondottuk, hogy eskünk s lelkiismetünk ellen a pátenst el nem fogadjuk s egyszersmind jelentettük, hogy a szolgabírói ítéletet a 25 forintot illetőleg legfelsőbb helyig fogjuk felebbezni. Ezen nyilatkozatunkat Farkas ur elfogadta. Napok teltek el félelem és remény közt. Már csak egy nap volt hátra, hogy a görgetegi lelkész, Tiszteletes Kovács József tehenét, mint ki a pátenst nem fogadta el, elárverezzék, melynek ár-