Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-17 / 46. szám

czát külföldi hatóság rendeli ki és ha az ilyen szerzetes vagy apácza a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen izgat, vagy azokat a vétségeket elköveti, a melyeket a magyar törvény oly keményen büntet, magyar állami hatóság fegyelmi bíráskodása alá nem vonható. A szerzetesekre és apáczákra a törvény 22. §-ának intézkedései ki nem terjesztetvén, ezek kizárólag saját felsőbbségeik fegyelmi hatósága alatt állanak, s miután bizonyos, hogy a Gráczban, vagy Innsbruckban székelő szerzetes rend fegyelmi szabályai nem ismerik a magyar törvény szabályait, az ily szerzeteseknek és apáczáknak szabad, legalább így látszik: a) a magyar nyelv tanítását elhanyagolni; b) államellenes irányt követni; c) a hitfelekezetek ellen izgatni, növendékeik vallását sértő nyilatkozatot tenni; d) kivándorlási ügyekkel foglalkozni. Hát nem jelentéktelen dolog ez sem ; de jelentősége teljesen eltörpül azon szomorú jelenség mellett, hogy a magyar törvényhozás a XX. század elején lemondott azon nagy tradicziókról, a melyekért a múlt században a nemzet legjobbjai, egy Kossuth, egy Deák, egy Eötvös síkra szállottak; rést ütött a vallásfelekezetek közötti egyenlőség és viszonosság nagy elvén. Ezen visszafejlődő szellem egy másik szomorú jelensége az, hogy a magyar képviselőház, először mióta fennáll, a múlt évben elhatározta, hogy küldöttség által részt vesz az úrnapi körmenetben, és azon a ház küldöttsége a ház egyik alelnökének vezetése alatt részt is vett. Már maga az a tény, hogy a magyar állam legfőbb képviselő testülete valamely felekezet ünnepén hivatalosan résztvesz. a más felekezetek ünnepein pedig nem, erősen beleütközik az 1848. XX. t.-cz. 2. §-ában kimondott egyenlőségi és viszonossági elvbe, és nyilt ellentétben van a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter úr által hozzánk intézett leiratában foglalt azon kijelentései, hogy „a kormánynak legkomolyabb törekvése és feladata a törvényekben lefektetett egyenlőségi és viszonossági elvnek szigorú végrehajtása". Még elszomorítóbb azonban a magyar képviselőház ezen ténye, ha figyelembe vesszük, hogy azt az ünnepet, a melyet a magyar képviselőház ily tüntetőleg megünnepelt és a mely eredetileg IV. Orbán pápa által a „testté vált szent ostya" tiszteletére lett behozva, a tridenti zsinat „de cultu et veneratione huic sacramenti" czímíí fejezetében „a győztes igazságnak az eretnekségek feletti diadalünnepe" gyanánt rendelte megünnepelni, hogy „az eretnekek, látva az egyetemes egyháznak fényét és vigadozását, szégyenkezve és megzavarodva észretérjenek". A magyar képviselőház tehát öntudatlanul bár, a magyar haza negyedfél millió polgárának vallása és vallási érzelmei ellen tüntetett, midőn ezen egyházi ünnepen hivatalosan részt vett. Főtiszteletíí Egyházkerületi Közgyűlés! 1902. november 8-án tartott megnyitó beszédemet, mint már ismételten mondottam, így kezdettem: „Megnehezült az idők viharos járása felettünk". — És vájjon az azóta eltelt 5 év alatt javultak-e a viszonyok? Vájjon kevésbbé nehéz felettünk az idők viharos járása? Úgy gondolom, méltóztatnak velem egyetérteni abban, hogy: nem ; sőt ellenkezőleg, ha talán jogaink érvényesítése tekintetében részben értünk is el eredményeket és ezzel az 1848. XX. t.-cz. 3-ik szakasza részben legalább végrehajtatott: az idézett törvény 2-ik szakasza alapján fölsorolt sérelmeink alig nyertek orvoslást, sőt e tekintetben az idők irányzata kedvezőtlenebb. Ezzel a kedvezőtlenebb helyzettel szemben, azzal a Pécsett hirdetett agresszív kurucz irányzattal szemben mi is kényszerítve vagyunk, — nem ugyan agresszív és offenzív küzdelemre, de a védekezés harczára. Hogy e védelmi harczot sikerrel megvívhassuk, egyértelműségre, összetartásra van szükség. E harczban fegyvereink lehetnek a jog és igazság, az ezeket biztosító országos törvények és történelmi alapon rendre fejlődő százados, múlttal bíró önkormányzatunk. E fegyverekkel, csakis e fegyverekkel tarthatjuk meg azt, a mi a miénk: az evangélium tanain alapuló Kálvini református hitünket és azon törvényekkel is biztosított jogainkat, melyek mellett évszázadokon keresztül kitartottunk és melyekért vérünket ontottuk nem egyszer, midőn a nemzet szabadságáért is küzdöttünk. Nem új alakulásokra, nem időszaki önkéntes vállalkozás rendjén összejött egyesülésekre van szükség, ha az ellenáramlattal szemben megállani akarunk; hanem azoknak a védbástyáknak megvédelmezésére, melyek védtek a múltban és a melyek minket fenntartani vannak hivatva a jövőben. Ezek hangsúlyozásával jelen közgyűlésünket megnyítottnak nyilvánítom. Apponyi kultuszminiszter nyilatkozata. Báró Bánffy Dezső főgondnoknak lapunk első helyén közölt megnyitó beszéde, különösen annak az 1907. XXVII. t.-cz. 35. §-ára vonatkozó része nyilatkozatra késztette gróf Apponyi Albert kultuszminisztert. Nyilatkozatát, a mely a Magyar Hírlapban jelent meg, a következőkben adjuk: „Bánffy fő gondnok konkrét vádja a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól szóló törvényczikk 35-dik szakaszára, az úgynevezett szerzetes-paragrafusra vonatkozik. Hasonló alapú ez a támadás, mint az ágostai