Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-03 / 5. szám

a jóváhagyás, de épen az a körülmény, hogy a feltételeket teljesíteni kellett a jóváhagyás elnyeréséhez s a feltételek teljesítése nélkül a jóváhagyás soha be nem következett volna a munkálatok egészére: már eléggé bizonyítja, hogy a munkálatoknak a reájuk vonatkozólag felmerült egyes észrevételekkel kapcsolatban való visszaküldése nem más. mint a jóváhagyás kifejezett megtagadása. És ha az elmondottak után is kétségben volna valaki az „észrevételekkel való visszaküldés" tényének természete felől: gondoljon arra a sorsra, a mely a debreczeni zsinat munkálatából a köznevelés és közoktatásügyi részt érte. Már most a jóváhagyásnak és a jóváhagyás megtagadásának eseteit állítsuk egymás mellé. Van-e a kettő között olynemű különbség, a miből arra lehetne következtetni, hogy a legfőbb felügyeleti felségjog más formában, más állami funkczionáriusok által gyakorlaridó az egyik és viszont mások által a másik esetben? És van-e az idézett 1790—91-dik évi törvényben a legkisebb nyoma is annak, hogy a helyben nem hagyás, vagyis a jóváhagyás megtagadása, ha ez nem hallgatólagosan történik, formailag más alkotmányos eljárást igényel vagy enged meg, mint a jóváhagyás ? Sőt ellenkezőleg : a törvény pozitív irányú rendelkezéséből, a ratio legis et juris szerint egyenesen az következik, hogy a jóváhagyásnak és a jóváhagyás akár feltételes, akár feltétlen megtagadásának egy és ugyanazon alkotmányos eljárási forma szerint, ugyanazon tényezőknek közreműködésével kell történni. Azaz, ha a jóváhagyás a királynak személyes ténye, melyet az állami törvényekben előirt módon gyakorol: akkor kell, hogy a jóváhagyás megtagadása is a királynak, az állami törvényekben előírt módon gyakorlandó személyes ténye legyen. A „jóváhagyás", mely a legfőbb felügyeleti felségjognak alkatrésze, mely az állam életében oly sokszoros alkalmazást talál, soha és sehol sem vonatkozik a szó szoros értelmében vett „jóváhagyásra", azaz a placetra, hanem magában foglalja a jóváhagyás megtagadásának jogát is. A kettő épen olyan szoros egybefiiggésben van egymással, mint a törvényszentesités joga és a veto. A kinek joga van jóváhagyni, annak joga van — mindig a törvényekre gondolva — jóvá nem hagyni is. De viszont a jóváhagyást is csak az tagadhatja meg, a kinek joga van jóvá is hagyni. Hogy pedig a jóváhagyás előtt módosításoknak, pótlásoknak stb. megkivánása nem egyéb, mint a jóváhagyásnak feltételes megtagadása: azt fentebb bővebben láttuk. Es most erre vonatkozólag is mondhatjuk, hogy módosításokat, pótlásokat stb. csak az kívánhat meg, a kinek joga van a nem teljesítés esetében a jóváhagyást megtagadni, a teljesítés esetében pedig azt megadni. Az 1790—91-dik évi vallásügyi törvényből, valamint általában a jog és törvény szelleméből az következik, hogy az egyházi törvényeink legfelsőbb jóváhagyása körül régebben követett gyakorlat törvényes, alkotmányos, autonomiánk épségben tartására, egyházunk államjogi helyzetének s méltóságának megoltalmazására szolgáló volt. Sőt az a gyakorlat nemcsak a szokás által behozott „gyakorlat" volt, hanem a hasonló fontosságú ügyekben követni szokott törvényes eljárás, a közjogilag egyedül helyes eljárás, melynek mellőzése egyházunkon esett sérelem. Sajnálom, hogy zsinatunk más véleményen volt. Sajnálom, hogy a zsinati többség a kormánynak „a kérdéses törvényekre vonatkozólag felmerült egyes észrevételeit" a legfelsőbb jóváhagyás „előkészítésének" tekintette és nem látta meg, hogy midőn a kormány amaz észrevételek kapcsán a zsinat által a Felséghez jóváhagyás végett felterjesztett törvényeket visszaküldötte, tulajdonképen a törvények jóváhagyását tagadta meg, s ezzel egy jogot vindikált magának, a mellyel a törvények értelmében, ő, t. i. a kormány, egyházunkkal szemben nem bír. Mert ebben a kérdésben épen az a lényeges, hogy egyházunk felett a legfőbb felügyeleti jog kit és mily alapokon illet meg; hogy ez a jog az arra jogosított tényező által, a törvényekben előírt alkotmányos módon gyakoroltatik-e minden részletében ? Azért akár „csak törvényeink szentesítésének előkészítése" néven nevezzük a kormány eljárását, akár udvariassági ténynek, hogy t. i. egyházunkat a jóváhagyás megtagadásának kudarczától megóvja: tényleg az történt, hogy törvényeinktől a jóváhagyás — feltételesen bár és nem szavakban kifejezve — megtagadtatott s e megtagadás olyan tényező részéről jött, kit a törvény világos rendelkezése erre fel nem jogosít, s a kinek az lett volna a kötelessége, hogy a jóváhagyás megtagadásának tényében is kifejezésre juttassa az egyházunk és az állam között e részben fennálló jogviszony sértetlen fent'artásának szándékát. Hogy a kormány kérdéses tényében „nem a szentesítéstől való elzárásról van szó" : ez mellékes dolog és lényegtelen ama sokkal fontosabb mellett, hogy t. i. a legfőbb felügyeleti jog gyakorlásának a törvényben előírt módja nem tartatott meg. És bárminő akadályokat gördítene is a kormány egyházi törvényeink jóváhagyása elé: ezek a konkrét viszonyok között elenyésző súllyal bírnának ama ténnyel szemben, mely egyházunk, de egyszersmind hazánk egyik sarkalatos alaptörvényét devalválja, közénk és a királyi felség közé magát nem az _JT ^ U ___ Egyházfelszerelö és oltárépítő mü-Sűwom es Hausner í)*