Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-06 / 1. szám

fogalma alatt nem lappang-e minden ősi vadság'?! Sőt a kultura, igaz jelentésében nem lehet más, mint a természetes hajlandóság korlátok közé szorítása, tiszta közérdekből. An(Irássy Kálinán. (Folyt, következik.) TÁRCZA. Egy kis emlékezés. Itt, az ötvenedik évfolyam küszöbén, az emlékezések egész raja közül előttem e Lap amaz első szerkesztőjének elfelejthetetlen alakja jelenik meg, a ki annak idején — még 1879-ben — annyi mások között nekem is kezembe adta a tollat és szeretettel és jósággal bátorított fel a munkára. Mennyi hév, mennyi szent lelkesedés, mennyi érdeklődés, melegség, elevenség, mozgékonyság, mindenre kiterjedő figyelem, éberség, erő és türelem volt abban a különben törékenynek látszott, de egyébként szívós emberben! Abban az időben, a mikor lapjához kerültem, már szinte stereotyppá vált nála az örökös panaszkodás. Ha vasárnap délutánonként feketekávéra hozzá mentem s megkérdeztem, hogy „hogy van Ballagi bácsi?" — az első felelet mindig a panasz, a fáradtság hangja volt; de a mint rákerült a sor akár egyházi ügyeinkre, akár a tudományos theologiai kérdésekre, vagy a Nyelvőr dolgaira, az előbb még bágyadtan pihenő és csendesen csibukozgató ember, mint az aczélrugó pattant fel, hangja is erőssé, sőt élessé vált, agyában a gondolatok csak úgy czikáztak. Jajnak, panasznak vége volt s nem egyszer csak a késő esti órákban váltunk el. Adott tárgyat nem egy következő lapszám számára, de eszmét, de lelkesítést, de gondolatot, de termékenyítést egy egész életre. Bámulatos, szinte kimeríthetetlen ismeret-gazdagság volt felhalmozva ott abban az agyban és tömérdek szeretet abban a szívben, a melynek nemességét és egész mélységét azonban igazán csak az ismerhette meg, a ki egészen közel állott hozzája. Három-négyéves koromtól el meglett férfikoromig szinte ott nőttem fel előtte, s a mit a gyermek inkább csak érezve, mint tudva bámult benne, azt az ifjú ábrándos vágyakozással nézte, mint törekvése tárgyát, a férfi pedig már egészen öntudatosan mérlegelte és a mérlegelés egy hajszálnyit sem vont le a gyermek bámulatából, sőt azt csak növelte. A vasárnap délutáni megbeszélések sem voltak azonban elégségesek a Lap dolgaira nézve, mert ha aztán a következő napok valamelyike, ha csak egy kis hírlapi újdonság alakjában is, valami aktuális kérdést vetett fel, már jött a nyughatatlan szerkesztő s tetette félre a §okszor kész czikket is, hogy az ő lapja valahogy el ne maradjon a világtól egy heti késedelemmel. Lelke fáradhatatlanul szedte fel az újabb és újabb benyomásokat; a formába öntést bízta csak ránk munkatársaira. S a mikor már ő maga éveken át egyetlen sort sem írt tulajdonképen a lapjába, a Lap mégis bátran hordhatta homlokán az ő szerkesztői nevét, mert annak egész szellemét ő inspirálta, s kivéve a híreket, vagy apróbb közleményeket, a többit ő irányította. A jó szerkesztőnek nem is az a feladata, hogy mindent és mindig ő maga írjon, hanem, hogy csoportosítson a lapja körül egynehány vele együtt gondolkozó és együtt lelkesülő jó munkatársat, ezeket tudja inspirálni, lelkét beléjük mintegy átönteni s Őket külömböző írói egyéniségük teljes érvényesítése mellett is egy czél szolgálatára megnyerni. Maga Ballagi egész egyéniségénél s különösen theologiai képzettségénél fogva inkább a harcz, a polémia embere, és lapja is akkor a legelevenebb, a mikor a pátens ellen kell vívnia, vagy a mikor a vaticanum conciliummal kell Kovács Alberttel együtt polémiát folytatnia. Kritikai iránya mindenütt meglátja azt, a mi fonák, félszeg, elmaradottságra valló, hagyományos. Megújhodásra és megújításra törekvése azonban többé-kevésbbé megelégszik csak annyival, hogy a nyeső késsel igyekszik egyházi életünk fájáról eltávolítani a szerinte fattyúhajtásokat, a melyeket a merev konfesszionalizmusnak tulajdonított; és abban a meggyőződésben él, hogy ha közvetíti és átülteti hozzánk a külföldi modern theologiai kritika kérdéseit, ha megittasítja tanítványai és olvasói lelkét a modern theologia problémáival, akkor majd új élet kél az egyházban, nagyobb lesz az érdeklődés, kevesebb a közöny, jobban megértik az emberek egymást, kevesebb lesz a széthúzás, ós ha mindenik protestáns egyház enged a maga merevségéből, lesz unió, valóra válik várva várt és nagy munkával előkészített eszménye. Ki kell békíteni a hivő és a tudó embert önmagával; ezért ki kell dobni az egyház hittanából mind azt, a mit a tudó ember el nem tud hinni. Ebben volt azonban a csalódása is. Mikor a nyolczvanas évek közepén elkezdtük hirdetni egyenesen az ő lapjában, hogy egyházi életünknek új, pozitív erőkre van szüksége : evangélizálásra, belmisszióra stb., akkor ő maga azt a vallomást tette, hogy a szíve mindig ebbe az irányba vonzotta, „de a feje! a feje!" És mikor mi a tőle tanult kritikával azt a czélzatos és csak negativ eredményeket felmutató kritikát bírálgatni kezdtük és sürgettük, hogy az örök evangéliomi alapokon most már megint az építés munkáját kell elkezdeni és a lelkeket be kell vezetni az evangéliom élő és egészséges miszticzizmusába s annak a felsőbb szellemi világnak ozondús, tiszta légkörébe felemelni, a kegyelem napja sugarainak közvetlenül kitenni, hadd üdüljenek, — mert mit használ nekik a spectral-analysis, ha nem érzik e sugarak melegét és vérátalakító hatását? — szíve, lelke akkor is velünk volt; szeretettel nézte törekvéseinket; látta, hogy nem a mester ellen fordultunk, hanem csak hogy mi ugyanannak a szellemi életnek egy más oldalát kívánjuk kultiválni és arra irányítani a figyelmet. Még a megindított vallásos felolvasásokban is tényleges