Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-29 / 39. szám

melyek nem annak javát, felvirágzását, boldogitását keresték, hanem csak a maguk vagy családjuk érdekeit és a korlátlan, zsarnoki hatalmat. Az ilyen uralkodók és uralkodó családok a legjobb és leghatalmasabb szövetséges társukat mindenkor a szintén korlátlan hatalomra törő pápaságban találták fel. Együtt küzdöttek tehát, ha kellett, tűzzel és vassal, hogy eloltsák az evangéliomnak a véka alól előhozott fáklyáját s azzal együtt eloltsák a léleknek Isten által adott szabadságát is. Ennek tulajdonítható, hogy a hol a tűz és vas el nem olthatta is az evangéliom világosságát és ki nem irthatta is az azt terjesztő protestantizmust, de a róm. kath. egyház hosszú évszázadokon át még képes volt megtartani államvallás jellegét s azzal együtt kiváltságos helyzetét, mind a jogok, mind a vagyon tekintetében; a prot. egyházak pedig, bár mindenütt összeforrottak a nemzetek életével és a tiszta valláserkölcsiség ápolása, a nemzeti nyelv és tudomány művelése, a nemzeti kultura terjesztése és a szabadság szellemének életben tartása által a nemzetek legnagyobb áldásává váltak, mégis az elnyomatás, a jogokból és javakból kirekesztetés keserű kenyerét ették. Szegény magyar nemzetünk is azon nemzetek közé tartozott, a melyek nem találták meg azoknak szívét, a kik felettök uralkodtak; e hazában is tehát uralkodó egyház maradt a róm. kath. Ismerjük mindnyájan magyar protestáns egyházunk viszontagságos történetét s abban azokat a nehéz, véres és vértelen küzdelmeket, a melyeket megmaradásunkért, jogaink és szabadságunk biztosításáért folytatnunk kellett. A nemzet maga mindenkor velünk volt ezekben a küzdelmekben és törvényeket alkotott jogaink, szabadságunk biztosítására. A nemzet felett álló hatalmak azonban mindenkor visszaszedegették a másik kezükkel azt, a mit egyik kezükkel megadni kényszerítve valának, s így, bár századok viharai zúgtak el felettünk, azt a teljes szabadságot és egyenlőséget és azt az egyenlő elbánást, a melyre pedig érdemesek valánk, soha meg nem nyerhettük. Ha a törvények szavai adtak is szabadságot: egyenlő jogokhoz, egyenlő elbánáshoz nem tudtak eljuttatni, s maradt államvallásnak a római katholiczizmus, kiváltságokkal, megmérhetetlen vagyonnal elhalmozva. Ezen a helyzeten kivánt változtatni az 1848. XX. t.-cz., a mikor a már korábban törvényesen bevett felekezetek sorába felvette az unitáriusokat és a bevett felekezetek között a tökéletes egyenlőséget és viszonosságot modotta ki. Az unitárius felekezet bevételével megnyerte állami elismertetését e hazának minden történelmi egyháza; a tökéletes egyenlőség és viszonosság elvének kimondásával pedig megszűnt, vagy legalább is megszüntetni czéloztatott a róm. kath. egyház államvallási jellege, minden kiváltságaival együtt. A törvény tehát megvalósította, illetve meg akarta valósítani a szabadságnak és egyenlőségnek a 48-as törvényhozás egyéb alkotásaiban is érvényesült szellemét, és mint a nemzeti, úgy az egyházi élet terén is meg akarta szüntetni a mult hagyományait képező kiváltságokat s mások megrövidítésére szolgáló előjogokat. Erre czélzott a törvény 1., 2., 4. és 5. §-a. A 48-as törvényhozás azonban nemcsak az elvet kívánta kimondani, hanem gondoskodni kivánt annak gyakorlati megvalósulásáról is. S a mikor erről gondoskodni akart, nem téveszthette szeme elől azt sem, hogy a miképen a polgári jogegyenlőség természetes következménye az egyenlő teherviselés, úgy a felekezeti jogegyenlőség és viszonosság elvéből is természetesen az következik, hogy a felekezetek is egyenlő erőviszonyokkal rendelkezzenek és az állam részéről, az anyagi támogatás tekintetében is, egyenlő elbánásban részesüljenek. Eme következetesség hozta létre a 48. XX. t.-cz. 3. §-át, a mely kimondta, hogy minden törvényesen bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek. Mi volt tehát az 1848. XX. t.-cz. megalkotásának vezéreszméje? Nem más, mint a szabadságnak és az egyenlőségnek ama fenséges eszméje, a mely a 48-as törvényhozás minden alkotását átlengi s a mely érvényesülni törekedett a magyar nemzet újjáalkotása nagy munkájának nemcsak nemzeti és alkotmányos, hanem valláserkölcsi, felekezeti vonatkozásaiban is. I S mi volt a czélja? Megint nem más, mint az egész 48-as törvényhozásé: a szabadság és egyenlőség közössé tétele által a testvériség megvalósítása ós ebben a nemzet békességének, boldogságának, haladásának, felvirágozásának megfundálása. Fenséges, ideális tehát az 1848. XX. t.-cz., mind vezéreszméiben, mind czéljaiban, méltó azokhoz a férfiakhoz, a kik, mint ama nagy idők törvényhozói, a szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek apostolai valának! Szálljon áldás emlékezetükre ! Azóta majdnem 60 esztendő pergett le az időnek soha meg nem álló kerekén. Nemzetünk végig küzdött ezalatt egy fenséges, ideális harczot, a melyhez foghatót alig mutathat fel a világ története. Elbukott, meghalni látszott; de halálos sebéből felépült és életében olyan fejlődéshez, izmosodáshoz jutott, a mely csak örömmel töltheti el keblünket és a legszebb reménységekre jogosít. Hát az 1848. XX. t.-cz. fenséges eszméi valósulást nyertek-e, s elértük-e a czélt, a mit e törvényben a nemzet maga elé tűzött? Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a miként a 48-as törvényhozás sok ideális rendelkezése vagy semmivé lett, vagy csak tökéletlenül valósult meg az életben, úgy az 1848. XX. t.-cz. is sokáig megholtnak látszott, s a mi belőle a részletes alkalmazás körében megvalósult is, messze mögötte marad a törvény ideális intenczióinak. Lex imperfecta az még ma is, akár az egyenlőség és viszonosság, akár az egyenlő állami anyagi támogattatás elvének érvényesülését tekintjük is. Hasztalan kívánta a tiszántúli kerület közóhajtásának 1-ső pontja az uralkodó vallásoknak nevét, emlékezetét és eszméjét megszüntetni; hasztalan kérte 4-dik pontjában az egyházi hivatalnokok, a 10-dik pontban a hazában