Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-22 / 38. szám

nak el azok, a kik magát az Istent hiszik a szentírás szerzőjének. 10. Az ó-testamentum iratainak inspiratiója abban áll, hogy az izraelita írók a vallásos tanokat valamely különös, a pogányok előtt kevéssé, vagy épen nem ismert szempont szerint származtatták. 11. Az isteni ihletés nem terjed ki az egész szentírásra oly módon, hogy annak minden egyes részeit megvédené minden tévedéstől. 12. Az exegetának, ha a bibliai tudományokba sikerrel akar belemerülni, legelső sorban is félre kell tennie minden, a szentírás természetfeletti eredetére vonatkozó elővéleményt, és azt csak úgy kell magyaráznia, mint más, pusztán emberi eredetű okmányokat. 13. Az evangéliomi parabolákat magok az evangélisták és a keresztyénség második és harmadik generatiója mesterségesen szerkesztették, és így adták magyarázatát annak, hogy a Krisztus tanításai oly csekély eredményűek voltak a zsidók között. 14. Sok elbeszélésben az evangélisták nem annyira azt közölték, a mi igaz, hanem inkább azt, a mi, bár hamis, de nagyon hasznosnak látszott az olvasókra nézve. 15. Az evangéliumok, a canon megállapításáig és véglegesítéséig, folytonos hozzáadásokkal és javításokkal bővültek ; ennélfogva azokban a Krisztus tudományának csak gyenge és bizonytalan nyomai maradtak fenn. 16. János elbeszélései nem valóságos történetet képeznek, hanem csak az evangéliom felett való mysticus szemlélődések; az ő evangéliomában foglalt beszédek históriai valóságot nélkülöző theologiai elmélkedések az iidv titkai felett. 17. A negyedik evangéliom fokozta a csodákat, nemcsak azért, hogy azok még rendkivüliebbeknek tűnjenek fel, hanem hogy még alkalmasabbak legyenek a megtestesült Ige munkájának és dicsőségének feltüntetésére. 18. János bizonyos tekintélyt követel magának, mint a Krisztus tanúja; valósággal pedig nem egyéb, mint a keresztyén életnek, vagy a Krisztus életét illetőleg, az első század végén az egyházban élt felfogás kiváló tanúja. 19. A heterodox exegeták hívebben fejtették ki a szentiratok helyes értelmét, mint a katholikus exegeták. 20. A kijelentés nem lehetett egyéb, mint az embernek az ő, Istenhez való viszonyát illetőleg szerzett öntudata. 21. A kijelentés, a mely a katholikus hit tárgyát alkotja, nem végződött be az apostolokkal. 22. A dogmák, a melyeket az egyház mintegy kijelentetteket tekint, nem mennyből alászállott igazságok, hanem a vallásos tényeknek bizonyos magyarázatai, a melyekhez az emberi ész a saját maga fáradságos munkája útján jutott el. 23. Lehetséges, sőt valósággal van is ellentét a szentírás által elbeszélt tények és az egyháznak azokra alapított dogmái között, úgy hogy a kritikus mint hamisakat vethet el olyan tényeket, a melyeket az egyház a leghitelesebbeknek tekint. 24. Nem kárhoztatandó az az exegeta, a ki olyan előzményeket állít föl, a melyekből a dogmáknak históriailag hamis vagy kétes volta következik, — mindaddig, míg a dogmákat egyenesen nem tagadja. 25. A hitbeli hozzájárulás végelemzésében valószínűségek tömegére támaszkodik. 26. A hit tételei megtartandók, de csakis gyakorlati értelemben, vagyis mint a cselekvésnek, de nem mint a hívésnek kötelező normái. 27. A Jézus Krisztus istensége az evangéliomokból nem bizonyítható be; csak dogma az, a melyet a ker. öntudat a Messiás fogalmából vezetett le. 28. Jézus, a mikor hivatalát gyakorolta, nem a végből tanított, hogy magát Messiásnak hirdesse, sem pedig csodái nem arra czéloznak, hogy ezt bizonyítsák. 29. Megengedhető, hogy az a Krisztus, a kit a história mutat fel, sokkal alacsonyabban áll, mint az a Krisztus, a ki a hitnek tárgya. 30. Az összes evangéliomi szövegekben az Istenfia név csupán a Messiás névvel egyenlő értékű és legkevésbbé sem jelöli a Krisztust úgy, mint Istennek valóságos és természetes fiát. 31. A Krisztusról való az a tan, a melyet Pál, János és a nicaeai, ephesusi, chalcedoni zsinatok átszármaztattak, nem egy azzal, a melyet Jézus tanított, hanem csak azzal, a melyet a ker. öntudat a Jézus felől megalkotott. 32. Az evangéliomi szövegek sensus literalisa nem egyeztethető össze azzal, a mit a mi theologusaink a Jézus Krisztus öntudata és tévedhetetlen tudása felől tanítanak. (Folyt, köv.) BEI,FÖLD. Megnyitó beszéd. Elmondotta Morvay Ferencz, előkészítő bizottsági elnök, az Orsz Ref. Lelkószegyesület alakuló közgyűlésén. Mélyen tisztelt közgyűlés! Szeretve tisztelt lelkésztársaim, testvéreim az Úr szolgálatában! Magasztos öröm, legyőzhetetlen aggodalom, fetikölt remény és töprengő kétség, felemelő bizalom, a legszentebb eszme, az erők egyesítésének világot mozgató erejéből kicsirázott hit s a népek, társadalmak, országok vesztét okozó széthúzás, visszavonás szétmállasztó viharának gondolatától felszított kétely hozzák ma hullámzásba keblemnek érző húrjait, teszik elfogulttá érzéseimet, akadozóvá nyelvemet, midőn a körülmények kényszerítő hatalma: vagy miután Isten akarata nélkül semmi sem történhetik: a Gondviselés elutasíthatatlan