Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-09-01 / 35. szám

iskolának — hagyományos múltjához híven — kétszeresen feladata az, hogy ne csak tanítson, hanem neveljen a szó legnemesebb értelmében. Az iskola jósága egyedül a tanárkar hivatottságától és arravalóságától függ. Államnak, egyháznak, községnek s minden iskolafentartó testületnek elengedhetetlen és szent kötelessége, minden anyagi áldozat árán, egy anyagi gondoktól független, tisztán hivatásának élő tanárkarról gondoskodni. Sehol jobban nem kamatozik a befektetett tőke, mint a jó iskolában. A kamat erkölcsi tőkét terem kamatos kamattal, a mi milliókkal ér föl. Ha van emberi intézmény, a minek fejlesztésétől fáradságot, időt és pénzt kímélni nem lehet, nem szabad: akkor az iskola az. Szívből köszöntjük az új erővel, új elhatározásokkal egybesereglett ifjúságot, tanárokat, tanítókat. Kisérje Isten áldása a mesterek munkáját, viruljon ifjúságunk s teljesedjék be a szülők imádságba foglalt óhajtása, reménye, hogy legyen boldog, erős és hatalmas ez a nemzet, ez az ország. Cogitator. Pár szó, az „Egy kis ébresztőre". Egy tekintélyes egyház lelkipásztora kemény megrovásban részesít a „Protestáns Lap" 33-ik számában egy egyházmegyei gondnokot, az általa fehér asztalnál mondott, nyilvánosságra épen nem szánt, egészen bizalmas pohárköszöntőért. Feljajdul, hogy „saját hitsorsosunk részéréi felettébb nagy sérelem esett rajtunk". Gyermekded lelkű embernek mondja azt, a kinek kétsége lehet az iránt, hogy most tervszerű öntudatos munka foly a tiszta magyarság összeroskasztására". Természetes, hogy ebben egyik tényező a szóban lévő egyházmegyei gondnok is!? Tényeket követel a kormánytól a megalázó kijelentések után, beigazolt tényeket, mert ha ilyenek nem kerülnek nyilvánosságra: akkor az az egyházmegyei gondnoki pohárköszöntő egy jezsuitafogás, mely eszközöket szed elő a pokoli tárházból a protestantizmus megejtésére! Súlyos szavak, nagy és nehéz vád egy lelkésztől felsőbb hatóságával szemben ! !* Hogy indokolt-e, czélravezető-e ? . . . feleljen meg rá az illető lelkész saját lelkiismerete előtt! . . . Én ezt az eljárást egészen helytelennek tartom. Tény, hogy nehéz időket élünk. Az élet légköre megváltozott. Hittestvéreink nem érzik a lélek éhségét, szomjúságát. Jó még, hogy ha nem szégyenlik kálvinista voltukat. Minket az ő zsírjukon hízó heréknek tartanak.** Általában az egész magyar* Az egyházmegyei gondnok, mint ilyen, pláne ha fehér asztalnál szól, még nem felettes hatóság. Szerit. ** Embere válogatja. Szerk. ság nem eszményekért, üres szólamokért lelkesül. Nem az ég, egyedül csak a föld kell neki. Népünket ma nem mi irányítjuk, hanem a mindent igérő hamis próféták! Ki az oka ennek? Világi nagyjaink egész meggyőződésből,Jszinte kihívólag mondják: a papok, a kik nem teljesítik kötelességöket. Hasztalan mondjuk mi, hogy a mai vallási közöny, mondhatni általános hitetlenség, különösen azon intelligenczia munkája, mely az egyház emlőjén nevekedett, az egyház kenyerén jutott hivatalhoz, mely a pap fel sem vevésében, munkája lenézésében tetszik magának s tüntet a templomkerüléssel! Hasztalan védekezünk : a kárhoztatás köve napról-napra hull reánk! És ily körülmények között ismét kérdem, miről jó egy bennünket szerető, igazi jó kálvinista, a gyülekezet előtt templombajárással is például szolgáló vezéremberünket kisebbíteni, sértegatni, vádolni! ? Tényeket kér lelkipásztortársam ? Hallott annál a fehér asztalnál; hallott különösen kettőt! Az egyik, mire hivatkozás történt, az volt, hogy míg az előző kormány által egyházunknak igért két milliót nagy örömmel fogadtuk, addig a mai kormány által már megadott három millióval elégedetlenkedünk. És nem igaz-e ez ? ... A másik, hogy a közös prot. bizottság nagyon erős hangú felterjesztéssel élt. S bár arra lényegében ugyanolyan, illetve reánk nézve előnyösebb válasz adatott, mint a milyen évek hosszú során át az előző kormányok alatt: mégis teljes az elégedetlenség! Ezekből lett levonva a következtetés, hogy türelmetlenek vagyunk; egyszerre mindent várunk, akarunk, követelünk! Ennyi történt. S íme, ezért kongat vészharangot, ezért inzultálja egyik vezéremberünket, saját egyházmegyéjének gondnokát ama tekintélyes egyház lelkipásztora! Eljárását én — s hiszem, egyházmegyémből nem egyedül — helyeselni nem tudom, sőt elítélem. De midőn ezt teszem, hangsúlyozni kivánom, hogy az ő egyházi viszonyainkkal való elégedetlenségét nem kárhoztatom; sőt szükségesnek tartom sérelmeinknek nyilvántartását; a haza alkotmányának védelmében, megmentésében kapott, senki által nem orvosolt sebeinknek hivalkodás nélkül való feltárását; lelkészi karunk jövedelmének, az egyházpolitikai törvények létesítésekor, az állam által való súlyos megcsonkításának hangsúlyozását. Mert ha valaha, úgy most, a ránk váró nyugdíjintézeti teher viselésének küszöbén, van ideje kérni a mostani kormányelnök által azon időben, országgyűlés előtt félremagyarázhatatlanul tett kárpótlási Ígéretnek teljesítését. Most kell kérnünk, — de nem követelnünk — a létesülendő országos lelkészegylet útján a magas konvent által az anya-