Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-27 / 4. szám

4. szám. 51 Az a baj azonban, hogy még* mindig nem jutott közelismerésre. Panaszok hangzottak, — de hát mikor nem hangzanak? — egyesek részéről ; de maga a testület, mely — mint ilyen — még az idők méhében szunnyadoz, ezideig még nem emelte fel követelő jajszavát, ama krisztusi mondással: „Méltó a munkás az ö jutalmára/" Jutalma? . . . Egy életen keresztül való vergődés, küzködés a mindennapi szükséggel. Ugyanabból a fizetésből élni a mai társadalom túlfeszített kívánalmai szerint, a miből eleink bőségben éltek, az akkori kor követelte igénytelen helyzetükben. Hogy a protestáns egyesült bizottság a „Vélemény "-be fölvette a lelkészi fizetések 2400 koronára kiegészítését s az ötödéves korpótlékokat, ez mutatja, hogy kellő becsülésre méltatta a lelkészi hivatal fontosságát; de, hogy a kormány elutasításával szemben nagyobb erélyt nem fejtett ki, ez viszont azt mutatja, hogy a testület egyhangú követelése — mely non sens — nem gyakorolt reá erősebb ráhatást. Pedig most volt s van itt az ideje, mert szőnyegen van, az 1848. XX. t.-cz. végrehajtásara irányzott erélyes követelésnek. Ez a törvény világosan rendeli, hogy a felekezetek egyházi és iskolai szükségletei az állam által fedeztessenek. E kérdés fejtegetésébe bővebben beleereszkedni, elvezetne tulajdonképeni czélunktól. Csak azt mondom, hogy az állam e részben sokat tett iskolai ügyeinkben, keveset vagy semmit az egyháziakban. A kormányok ezt a törvényczikket kétfelé osztották. A kulturális ügyet — már úgy, a hogy — állami feladatnak tekintvén, örült, ha annak a tehernek egy igen jelentékeny részét a mi vállaink hordozzák s neki csak a kiegészítésre kell szorítkoznia. Úgy hogy — azt mondhatnám — üzleti szempontból jó kötést csinált. Ámde a törvény világosan a felekezetek egyházi és iskolai szükségleteiről, illetve azok fedezéséről beszél, s nem lehet és nem szabad azokat a végrehajtásnál külön választani, ha a végrehajtó szándék komoly. Pia ebből valaki azt következtetné, hogy én a lelkésztestülettől azt várom, hogy az egyhangú követelésével a kormányt és országgyűlést ostromolja — mint ezt sokan óhajtanák, sőt sürgetik is, a kik nézetében én nem osztozkodom, — az nagyon csalatkoznék. Tanítók és tanárok vannak államiak és felekezetiek, ezek követelhetik, hogy közöttük különbség ne tétessék; de a lelkészek a törvény előtt, jogilag csak felekezetiek. Jogilag nincs állami lelkész (tényleg — fájdalom! — azok a római katholikusok), hanem az mind felekezeti; jogilag nem segélyezheti (alapítványban vagy évi járulékkal) tetemesebben egyiket, mint a másikat. S vagy valamennyinek összes terheit fedezi, vagy egyenlő önteherviselés mellett egészíti ki a hiányt. Ezt az elvet sértette meg a kongruatörvény, a melyet a 48. XX.-szal kapcsolatba hozni nem lehet s nem szabad. A 48. XX. lényege nem abból áll, hogy a lelkészek vagy tanítók fizetését így vagy úgy kiegészítsük, felemeljük, hanem abból, hogy a felekezetek egyházi és iskolai szükségleteit fedezzük. E szerint a tanítószemélyzet fizetésének felemelését, középiskolák segélyezését részemről úgy tekintem, mint azoknak a 48. XX. törv.-czikkből való kikapcsolását, s ezért nem is tartom ebben az alakjában helyesnek. Egyházaink és iskoláink a mienk. Az állam biztosította a felekezeteknek azok szükségleteinek fedezését. E szükségleteket a felekezeteknek kellett volna kimutatniok, — mely irányban a törvény rendelkezést is foglal magában — s az államnak kötelessége lett volna azokat a felekezetek rendelkezésére bocsátani. Nagyon tévednek tehát azok, a kik a lelkészek helyzetének sürgős javítását az államtól, kormánytól és országgyűléstől kérik és várják. Zörgetésük, mint az evangéliomi szolgálóké, hiábavaló ; mert nem nyittatik meg nekik. Nincs a lámpájukban olaj, mert eltértek a törvény világos ujj mutatásától, elfordították szemeiket a vőlegényről, a kit várniok kellene, az 1848. XX. törvényben kifejezetten biztosított autonómiánkról. E szavainkkal nem lemondást hirdetünk, hanem a helyes — mondhatnám: egyedül helyes — irányt akarnók megjelölni. A helyzet tűrhetetlen, ennek javítását, sürgős szanálását nem egy-két feljajdul ónak, hanem az egész lelkésztestületnek, nem a legsujtottabbnak, hanem — az állás tisztessége és tekintélye érdekében — a legjobb helyzetűeknek, a testvériség érzetéből kifolyólag, — a legerélyesebben, mint az egyház felvirágzása, sőt fenmaradásának elengedhetetlen biztosítékát kellene sürgetniök, követelniök, s mint egyetemes, elutasíthatlan szükségletet odaállítani o és Itausner Egyházfel szerelő és oltárépitő miiintézet. Úrasztalteritők, kelyhek, borkancsók gyártása. Budapest, IV., Váczi-utcza 41.