Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-27 / 4. szám

dásának igen becses és előkelő tényezőinek bizonyultak, s mint szakemberek egyesülete, leginkább közigazgatási ügyekkel foglalkozó hatóságainknak a közművelődés ügyében ma már többé alig nélkülözhető véleményező bizottságaiként tekinthetők — s tett szolgálataikról csakis igaz hálával szólhatunk. Másfelől azonban nemcsak a kultura ügyét szolgálták, hanem a testületté tömörülésben rejlő nagy erőt saját külön érdekeik védelmében is hathatósan érvényesítették. Míg csak egyesek emelték fel panasz-, néha jajszavaikat a munkával, a sikerrel s a kitűzött czél nagyságával arányban nem álló díjazás felől: ki hallotta meg azokat? Az egységes fellépés, a panaszok jogos követeléssé átalakítása, a testületi fellépés volt az az elutasíthatatlan erő, a melynek nyomain egy boldogabb jövő csirái ébredeztek. E nélkül kétlem, hogy a tanítók az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. szégyenletes 300 forintjától újabb és újabb rendezést, korpótlékokat s végre a 2400 koronás nyugdíjba beszámítható fizetést ennyi idő alatt hogy elérhették volna. Ugyanezt mondhatnám tanárainkról is, kik helyzetüket, mint testület tárva fel, meghallgatást találtak, mert kellett is találniok. S most kérdem, hát a református lelkészeknek nincsenek-e különös érdekeik, melyek fokozottabb védelmet igényelnének? Gondoljunk csak vissza a lelkészek özvegy-árva-gyámpénztára vagy újabban a nyugdíjintézet megalapítására, melyek a lelkészek legközvetlenebb érdekeivel állnak szoros kapcsolatban. Emlékezzünk a liturgia, az énekeskönyv megújításának kérdésére, melyek, ha közvetve is, a lelkészeket érdeklik legközelebbről, s a melyekre nézve a szakértelem tőlük várható a legtermészetesebben. Alakult-e ki ezekben a kérdésekben közvélemény, mely irányító befolyást gyakorolhatott volna? Azt mondják erre: tárgyalta minden egyházmegye. Igaz, de hát alkalmas-e az egyházmegyei közgyűlés, már csak összetételénél s rövidre szabott idejénél fogva is arra, hogy ívekre terjedő tanulmányokat meghallgasson s azokra nézve, egyszeri hallás után, biztos és meggyőződésen alapuló állást foglalhasson el ? E kérdésre feleslegesnek tartom megfelelni. így aztán a felhozott kérdésekben az 52 egyházmegye csaknem 52, az 5 kerület 5 egymástól különböző s végre a mindenható konvent valamennyitől különböző álláspontra helyezkedett, a mivel valami különösen dicsekedni nincs okunk. A minek egyik okát abban is keresem, hogy a hány kerület, annyi egyházi lap, melyekben ha alaposan tárgyalják is egyenként a felvetett kérdéseket, a többi kerület lelkészei nem nyernek róla tudomást, az elfoglalt álláspontoknem vethetők az egységes megítélés összehasonlító mérlegére, s így útja van vágva annak, hogy igazi egyházi közvélemény fejlődhessék ki. Országos egyház volnánk, s a partikularizmus belvizein ringanak haj ócskáink. Minő másként volt ez, mikor ez a mi lapunk, a régi jó időkben, az országos közvélemény tolmácsa, mondhatnám bölcsője volt! De hagyjuk! Fel kellett említenem, annak igazolására, hogy a lelkésztestület közszelleméről ma még csak nem is beszélhetünk. Ennélfogva a lelkészek befolyása alásiilyedt, érdekeik, úgyszólván, védtelenül állnak. A lelkészegyesületek megalakulása — köte- j lező tagsággal, mint a tanítóknál és a tanároknál — ennek egyszerre véget vetne. Érintkező pontot keresnének és találnának, mely kifejezésre juttatná s nagy erővel felszínre hozná a közvéleményt. De a lelkészek különös érdekei még ezeken túl kezdődnek igazán, t. i. az anyagi megélhetésnek mindenkor fontos, most elutasíthatlan követeléseivel. Ne mosolyogjanak ezen azok a szerencsés lelkésztársak, kik bő jövedelmük birtokában nem ismerik a pajzsos férfiút, s állásaiknak csak előnyös oldalait látva, innen vonják le a következtetést. Én nem akarok most megrázó képeket festeni, holott természet után tehetném azt, hiszen a mai, hihetetlenül megdrágult életviszonyok között, midőn derék tanítóink a 2400 koronás végfizetést keveselik, talán elég, ha azt mondom, hogy lelkésztársaim háromnegyed részének fizetését az állam egészítette ki 1600, mondd, ezerhatszáz koronára, mit a tetemes mellékjövedelemmel bíró jegyzők páriafizetésnek, rabszolgák díjának minősítenek, — a mi ellen duzzogva kiáltana egy írnokból lett irodatiszt, s minimumnak fogadná el egy fogházőr. S nekünk, uraim, ez a kezdő és végső fizetésünk, s ezután igazodik — ha lesz — keservesen megszolgált nyugdíjunk. És tőlünk a társadalom, ma már, nemcsak tisztességes, de úri öltözködést, bútorzatot, táplálkozást és társadalmi állásfoglalást vár, sőt követel. Gyermekeinket a távol városokban kell neveltetnünk, és ha hajdan, az egyszerű főiskolákban s az ott kínálkozó jótéteményekkel a gyermek fölnevelkedett, a szülőktől az áldáson kivül alig várva egyebet, most — mindenki tudja — havonként küldeni kell a tetemes rátát, ha van, ha nincs egy, két, vagy több gyermek után. De miből, de honnan? Kálvária ez, uraságra kényszerített koldúsok szomorú tragédiája. Nem is érvelek mellette. Bizonyítottnak veszem, — maga az élet és közfelfogás bizonyítja — bogy egyetemi képzettségű alkalmazottaknál ez az állapot a XX. században nemcsak szégyenletes, hanem elviselhetetlen és továbbra már tűrhetetlen.