Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-08-11 / 32. szám

évi kétezer korona segélyt kér. Mi minden történ­hetik ebben a kérencsélö világban". Egyéb semmi. Elég rövid, ismétlem, de keservesen sokat mondó. KI erikaliz musról, pápista szellem előnyomulásá­ról beszélünk, örökös panasz ajkainkon, czikkeink­ben, hogy világi intelligencziánk, az ügyvédek, orvosok, tanárok stb. közönyösek egyházukkal, vallásukkal szemben, hogy a kiktől támogatást várunk, csak kicsinylést kapunk. S íme, midőn itt a fővárosban már nyolcz év óta kilzködik egy szerény egyesület, egy kicsiny kör, a mely épen az egyházhoz, a valláshoz való ragaszkodást, a Krisztus evangeliomának komolyan vevését hirdeti s ennek akarja megnyerni az egyetemi prot. ifja­kat s hogy ezt valamivel hathatósabban tehesse, kérő szavával azokhoz fordul, kik egyházi és társadalmi életünk vezetői, kik beszédeikben, ezik­keikben magok is meg vannak győződve az e fajta egyesületek szükségéről, — kérő szavára a gúnynak és kicsinylésnek minden szép és nemes igyekezetet megbénító szavával válaszolnak a nyil­vánosság előtt! — Nem! Tanácsbeli Urak! ez nem egyeztethető össze ezzel a siralmas, tehetet­len panaszkodással, mely annyi tengeridő óta hangzik, azzal az orvoslási készséggel, mellyel a buzdító beszédek és czikkek végén találkozunk. Most már tudom s tudja a Bethlen-kör is, hogy az csak üres hang, a panasz csak olyasféle, mint mikor a nagy dobot megütik; nem igen fél hang­jától, a ki üti, de az sem, a kit rebesgetnek vele. Ez a valóság / ez a néhány sornyi tudósítás, hogy ne számítson semmiféle egyházi támogatásra bármi egyesület is, a mely éjjen az egyház erősítését tűzte ki czéljául, hogy kevesebb legyen, ha csak valamivel is, az ok a panaszra, a tehetetlen sirán­kozásra. Pedig itt, ennél a körnél minden fillér oda­adatik, a hová kéli adni. Itt nem kap a juttatott segélyből tiszteletdíjat az elnök, a titkár, a főjegyző, az egész tisztikar azért, mert Istentől nyert ere­jöket és tehetségöket Isten dicsőségére, az ő orszá­gának terjesztésére is fordítják. Ebben a körben az önzés még ismeretlen, itt az ifjúságban még nincs csak panasz, de van munkaerő és munka­készség. Elkeserítő az, hogy egy nagy egyházkerület gyűlésének a kör kérésére nézve csak annyi a nyilvánosság számára kiadott értesítése, hogy „meg­lepetés" az még ebben a kérencsélö világban is. Sokat kért az igaz, de nem kegydíjra, vagy sze­mélyi pótlékra kérte, hanem oly czélra, a melyre való legkisebb áldozás is busás kamatot hoz. De még ennyit sem, még csak jó szót sem kapott. De az aztán ne legyen meglepetés, ha az ifjak lelkében feltámad az a keserű érzés, mely az ilyen közöny és gúny után rendszerint fel szokott támadni: s az a becsületes és komoly törekvés, mellyel egyházunkat akarták szolgálni itt, fenn a fővárosban, a mely csak örvendetes ered­ményeket hozhatott volna létre mindenütt, a hová az itt tanult református ifjakat a gondviselés vezé­relni fogja, az a törekvés megcsappan és nem fog hinni a panaszkodásnak, hanem még közönyö­sebben fogja a vállát vonogatni, lia az egyház tőle fog segítséget kérni az akkori „kérencsélö" világban. Én hiszem, hogy a Bethlen Gábor-kör tagjai, daczára az ilyen világgá röpített értesítésnek, — mert talán a gyűlésen nem így hangzott az el­utasító válasz, ott legalább az „erkölcsi" támoga­tást kilátásba helyezték — megmaradnak azon az úton, mely református keresztyén anyaszent­egyházunk erősítésére vezet. Maradjanak is meg. Mert a kik tudják, hogy mi munkát végez a fővárosban, hogy mily komoly szellem uralkodik közöttük, hogy mily áldásos részt vesz a vallási, egyházi és nemzeti mozgal­galmakban s mily előadásokat, estélyeket rendez oly közönség előtt, milyent együtt látni prot. vallásos estélyeken ritkaság, azok csak nagyobb buzgalomra kérhetik a budapesti egyetemek prot. ifjúságát, hogy megfelelhessen teljes mértékben kitűzött czéljának. De tagadhatatlan, hogy nagyon fáj az a tudat, hogy midőn a fővárosban a Szent Imre-egylet, a páduai Szent Antal-egylet s más mindenféle pápista legényegylet a róm. kath. egyház buzgó támoga­tása mellett mint működik, akkor a mi szerény prot. keresztyén egyetemi ifjaink kérését meglepe­tésnek mondják még ebben a „kérencsélö" világ­ban is. De hát, ebből az látszik, hogy nekünk refor­mátus keresztyéneknek rózsás állapotunk van. Egy­házunk szépen virágzik. így tehát talán nincs is semmi baj. Nagy Ferencz. ISKOLAÜGY. Viszálykodás a sárospataki főiskolában. Lapunk ez évi 28-dik számában „Erthetetlenség" czímen megemlítettük és egyházjogi meggyőződésünkhöz híven röviden kommentáltuk azt a körülményt, hogy a sárospataki főiskola igazgatótanácsa vető-jogot gyako­rolt az akadémiai tanári karnak azon határozatával szem­ben, a mellyel ez évi június hó 14-én tartott ülésében Zoványi Jenő akadémiai nj-ilvános rendes tanárt az 1907/8. iskolai évre kollégiumi igazgatóvá választotta. E híradásért a „Sárospataki Református Lapok" úgy a Debreczeni Prot. Lapot, a melyből értesülésünket vettük,

Next

/
Oldalképek
Tartalom