Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-07 / 27. szám

E szerencsések közé tartoztam én is, megengedvém nekem az isteni gondviselés, hogy protestáns irodalmi társaságunknak ez ünnepségekkel kapcsolatosan tartott, ezúttal már 10-dik vándorgyűlésén is jelen lehettem. Előrelátva azonban azt a roppant sokadalmat, mely e nevezetes alkalommal a hajdúk székvárosát a szó szoros értelmében csakugyan elözönlötte, eleve is le kellett mondanom arról az eddig követett (jó vagy rossz) szokásomról, hogy úgynevezett „fekete könyvembe" iktassam és egyenként számbavegyem az ez i(^ei vándorgyűlésünkön részt veendett tagtársaimat; annyival is inkább, mivel sokan voltak, kiket inkább csak a tiszántúli egyházkerületnek ugyanez alkalommal és ugyanitt tartott értekezlete, avagy talán a protestáns belmissziói egyesületnek ugyancsak e gyűlésezések kapcsán rendezett összejövetele vonzott ez ünnepségek színhelyére, nem is említve amaz ezreket, a körülfekvő hajdúvárosok hajdúivadékaitól elkezdve, kik seregestől lepték el az egykori hajdúkerület eme központi helyét, az ország számos városa, vármegyéje és kulturintézete, valamint a nemzet törvényhozó testületének s kormányának képviselőiig, a kiket egyes-egyedül a nagy szabadságharczos emléke iránti honfiúi kegyelet vezérelt a hajdúk fővárosának falai közé. Nem vagyok tehát abban a helyzetben, hogy e tizedik vándorgyűlésünkre elzarándokoltak neveit, akár csak egyszerűen, akár mint szoktam eddigelé, külön kategóriák szerint csoportosítva, e naplójegyzetekben megörökítsem. Sőt előre jelzem, hogy magok a naplójegyzetek is csak néhány, talán nagyon is epizódszerű mozzanatra fognak ezúttal szorítkozni; nem, mintha a hajdúböszörményi ünnepségek nem nyújtanának túlon-túl is elég anyagot a bőséges reflexióra, hanem épen ellenkezőleg azért, mert attól tartok, hogy ha nagyon átengedem magamat az elmélkedésnek, igenis terjengőssé és unalmassá válhatnak ezek, a különben is szerény igényű és becsű naplójegyzeteim. * Nem tehetek róla, de szomorú akkorddal kell kezdenem . . . Praecipe lugubres cantus, Melpomene! . . . Sír bennem a lélek, hogy a kit annyira megszoktunk ide-oda vándorlásunk közben folyvást csapatunk élén vezérként üdvözölni, a kinek magasba szárnyaló, lángra gyújtó, folyvást előre buzdító szózatait oly nagy lelki gyönyörűséggel s oly mólyen meghatott, pünkösdi lelkesedésre hevült lélekkel hallgattuk újból és újból . . . hogy a mi irodalmi társaságunk feje, koronája: hegedűs Sándor — leesett, lelkes kis seregünk élén nincs többé!... Hiszen igaz: ha elesett is a vezér, azért a mi küzdő seregünknek sem a harcczal felhagyni, sem a győzelem reményéről lemondani pillanatra sem szabad; de megtiltani a szívnek, hogy a vezér elestén bánatba ne boruljon, szintén nem szabad, de nem is lehetne. Nem veheti hát senki rossz néven, ha e naplójegyzetek első lapját gyászkeretbe kívánom foglalni ... és mivel gyászunk nagyságát az én erőtelen nyelvem méltóan elzengeni nem bírja, egy jeles írónk szavait veszem ajkaimra; „Adjatok nekünk szomorú síri éneket szánkba, adjatok még szomorúbb érzéseket kebleinkbe, hogy elmondhassuk a világnak, hogy mi fáj nekünk, hogy mi bajunk van, mitől félünk és hogy mit siratunk most!".... E szerény czipruságat hadd tegyem le annyiunk nevében, korán domborult sírodra, feledhetetlen lelkes vezérünk Te! ... De még két czipruság van kezemben. Az egyiket Bachát Dániel, a másikat Stromp László sírjára helyezem. Amaz, kit vezérünkké a soproni gyűlésen választottunk, kidőlt előbb, semhogy soraink élére állhatott volna. Emez egyike volt a legbátrabb és tetterős bajtársainknak, ki soha el nem maradt volna a sorból. Ah^ hogy te is, édes jó barátunk! ah, hogy ti is, idvezült jeleseink, oly korán, magasra tört vágyaitok valósulásának küszöbén roskadtatok a sír ölére ! . . . ... Az élet árja foly tovább ... A harcz nem ismer szünetet. A kidőlt vezérek helyét új vezérek foglalják el; a harczosok sorában támadt hézagokat más harczosok töltik be azonnal ... Ne féljetek! nincs ok a csüggedésre. Ne félj kicsiny sereg: soraidból támaszt az Úr a Mózesek után Józsuékat és prófétákat neked! . . . Zsilinszky Mihály, Antal Gábor, Tisza István, Baksay Sándor . . . van-e, ki e neveket nem ismeri! Mind lelkes férfiak, mind kipróbált hűségű fiai ők a magyar- Sionnak 1 Vezérletök alatt kis seregünk új kedvre, új harczra gyulád és — bízom Istenben — győzni is fog ... S jön még idő, mikor czipruságak helyett cserkoszorúkat fonunk és azokkal övezzük új vezéreink homlokát; a kiknek kibontott zászlója alá most már jertek és sorakozzunk mennél sűrűbb sorokban és a seregek urának nevében harczoljunk bátran egész a diadalomig 1 * Június elsején, egy szombati napon, reggel indultunk el utazásunk czélpontja, Hajdúböszörmény felé. Mi, dunántúliak s pestvidékiek két külön csapatban, egyik a gyors-, másik a személyvonattal. Délután négy órakor már egy egész sereg táborozott a debreczeni vasútállomás tágas perronján, s örömmel telék el szívünk, hogy olyan szép számmal jöttünk össze a szélrózsa minden irányából. A legtöbben mégis a Tiszántúlról jöttek, mint a tiszántúli egyházkerületi értekezlet tagjai. Alig tudtak bennünket elhelyezni a meglehetős hosszú vonaton, mely félőt tájban indult s félhatkor ért a hajdúk fővárosába, Hajdúböszörménybe. Nagy sokaság élén Baltazár Dezső esperes és a város polgármestere fogadtak bennünket szíves Istenhozottal. De hogy tudnak majd elszállásolni ennyi jövevényt ? ! Pedig másnap reggel az egymást érő különvonatok még sokkalta több vendéget hoztak Debreczen és Hajdúnánás felől. Másnap vasárnap lévén, az egész nagy vidék a közeli s távoli hajdúvárosok polgársága s úrinépe mind összesereglett a nagy esemény színhelyére. De nyitva is állott a jó böszörményieknek mind szívok, mind hajlékuk s magyaros vendégszeretettel fogadták s látták el az ünnepségre zarándoklók százait, ezreit. . , Szíves köszönet érette!