Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-06-16 / 24. szám

Végül szabadjon a főtiszt, főhatóságot tisztelettel felkérnem, hogy az egyházi főhatósága alá tartozó tanítókkal saját részéről is teljes eréllyel oda hatni méltóztassék, hogy a midőn a törvényhozás az ő anyagi helyzetük kedvezőbbé tétele érdekében az állam ily nagymérvű megterhelését hozza áldozatul, azzal szemben a kötelességek buzgó teljesítésével, a gondjaikra bízott gyermek vallás-erkölcsös nevelésével és a tanító hazafias és nemes feladatának odaadó betöltésével róják le tartozásukat a nemzet iránt. Budapesten, 1907. évi május hó 15-én. Apponyi. Esetek. A régebbi tanári generáczióhoz tartozom, s így természetes, hogy gondolkozásom, nézeteim sokszor eltérnek a mai modern, divatos gondolkozástól. Ez az oka talán annak is, hogy szívem egész melegével ragaszkodom egyházamhoz s annak autonomiájához, a mely, mint egyik vezető emberünk mondta, „a magyar nemzetnek évszázadokon át kipróbált alkotmánybiztositéka". Ragaszkodom hozzá, daczára annak a tanárellenes hangulatnak, a melyet a legutóbbi országos zsinatunkon a zsinati atyák részéről olyan sajnosan tapasztaltunk. Több mint 20 év óta képviseltem tanári karunkat az egyháztanácsban, s ez idő alatt az egyházmegyén s az egyházkerületen is igyekeztem egyházunknak és iskolánknak szolgálatot tenni. Legújabb egyházi törvényünk megfosztotta a tanári testületeket azon joguktól, hogy maguk válasszák meg a presbitériumba küldendő képviselőjüket, s úgy intézkedett, hogy a tanárok közül az lehessen presbiter, a ki a választóközönség kegyét leginkább meg tudja nyerni ; az egyházmegyei, illetőleg egyházkerületi képviseletet pedig egyenesen az egyházmegye, illetve az egyházkerület lelkészeinek tetszésétől tette függővé, mert ugyan az alsó-baranya-bácsi vagy a tolnai egyházmegye kis egyházainak presbitériumai hogyan tudhatnák, hogy például a kecskeméti főgimnázium vagy a nagykőrösi preparandia tanárai közül ki a legalkalmasabb egyházkerületi képviselőnek ? Én, nem várva be a törvény életbeléptetését, annak szentesítése után azonnal lemondtam presbiteri állásomról, félrevonultam s most már csak távoli szemlélője vagyok egyházam ügyeinek. Távoli, de azért nem közömbös. Meglátok sokszor olyan jelenségeket, a melyek talán fiatalabb kollégáim figyelmét kikerülik, de az én református érzületemet sértik. Eddig módomban volt ezeket az illetékes hatóságok előtt tenni szóvá; azt hiszem, nem lesz felesleges most sem olykor-olykor a nyilvánosság előtt mondani el ezeket, ha ugyan t. szerkesztő úr szíves lesz e czélra megnyitni lapja hasábjait. *) Talán akad egyházunk vezetői között valaki, a ki megszívleli, megfontolás tárgyává teszi az itt elmondottakat. *) Igen szívesen. Szerk. I. Egynéhány héttel ezelőtt püspök úr egy kultuszminiszteri leiratot küldött iskolánkhoz. A tanári széken felolvasott miniszteri leirat így kezdődött: „Az illetékes tankerületi főigazgató jelentése szerint az x-i ref. főgimnáziumban" stb. Én mindjárt felszólaltam, hogy református főgimnáziumainkra illetékes tankerületi főigazgatóság nincs. Az illető főigazgató csak külön miniszteri megbízatás alapján jöhet be intézeteinkbe a jus supremae inspectionis gyakorlására s ez a megbízatás egyáltalában nincs a főigazgató személyéhez vagy állásához kötve. A tanári kar igazat adott nekem; de a többség úgy gondolkozott, hogy csak tollhiba az egész, s mint hogy mi a leiratot püspök úr útján kaptuk, ha ő nem tett kifogást e kifejezés ellen, ne tegyünk mi sem semmit. Hát legyen lapsus calami. Csak azt kérdezem: miért nem fordultak elő ilyen tollhibák addig, míg a kultuszminisztérium élén Wlassics Gyula vagy Berzeviczy Albert állott s míg a középiskolai ügyosztály vezetője dr. Boncz Ödön volt, nem pedig báró Barkóczy Sándor miniszteri tanácsos, a ki, daczára, hogy exponált állásában az egész nemzeti középiskolai oktatás vezetésére van hivatva: felekezetieskedő — hogy ne mondjam, ultramontán — hajlamait annyira kimutatja. II. Május 26-ikán zajlott le a kerületi tornaverseny Egerben, a melyen 15 állami tanintézet 730 tanulóval, 5 községi iskola 226 tanulóval, 5 ref. főgimnázium 157 növendékkel, egy evangélikus 40 és egy unitárius 42 tanulóval s mindössze 3 római kath. intézet, összesen 174 tanulóval vett részt. És mégis mi volt a hivatalos programm első pontja? Szent mise az érseki székesegyházban. Ha már a felekezeti egyenlőség nagyobb dicsőségére s a róm. katholikusoknak Ugrón Gábor és Rakovszky István által oly gyakran hangoztatott elnyomatásának bizonyságául az állami és községi — tehát nem felekezeti — iskolák növendékeit kötelezik is a szent misén való megjelenésre: miért kellett — az evangélikusokat és unitáriusokat nem is említve — a mi öt főgimnáziumunk 157 növendékének részt venni azon ? Vájjon nem lett volna-e az egri kis ref. egyháznak igazi örömünnepe, ha a fővárosból, a Tisza-Duna közéről s a bérezés Erdélyből összesereglett növendékek az ő temploma falai között énekelték volna el a „Jövel Szentlélek Úr Isten"-t?! Talán azt mondhatják rá a vezetők, hogy kicsiség az egész. De ugyan hogyan neveljünk növendékeinkben igazi kálvinista önérzetet — a mire pedig oly nagy szükségük volna — ha az első szélesebbkörű ünnepélyen mindjárt ilyeneket tapasztalnak? Caveant consules . . .! Református tanár.