Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-13 / 2. szám

által kisérve temettük el Sepsirétyi Antos Jánost, a kecskeméti református egyházmegye gondnokát, az abonyi és a sepsirétyi ref. egyházközségek patrónusát, az abonyi családi sírboltba Sírtunk, miként „siraták Mózest az Izráel fiai Moáb mezőségében 30 napig" (Y. Móz. XXIY: 8.) Sírtunk; mert „íme az Úr, a seregeknek Ura elvette Jeruzsálemből és Júdeából a támaszt és a táplálót ... a hadakozót, a vén embert!" (Ézsaiás III: 1. 2. vers.) De hát ki volt ez az Antos János, hogy oly fájdalmas volt annyiunknak a tőle való elválás ?! . . . Ha szájába adom a Jelenések írójának eme szavait: „Én János, ki nektek atyátokfia is vagyok és társ a szenvedésben, az uralkodásban és a Jézus Krisztusnak tűrésében, valék a szigeten ... az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus felől való bizonyságtételért . . bizonnyal igazat mondok és híven jellemzem őt. Született 1819-ben, július 25-dikén, Sepsirétyen (Háromszék vármegyében), ama bérczövezte klasszikus földön, honnan annyiszor ereszkedtek le az Alföld síkjaira az ősök, hogy visszavívják Magyarország eltiport alkotmányát és vallásszabadságát . . . Tanult a nagyenyedi Bethlen-főiskolában, s innen a bécsújhelyi katonaiskolába ment, honnan 1838-ban kikerülve, a 2-dik székely ezredbe lépett, mint hadapród. 1842-ben hadnagy lett. 1848-ban a veszélyben forgó haza minden hű fiát a harczba hívta és mentek-rohantak a székelyek, mint Petőfi írta : „Ki merne nekik ellent állani? Ily bátorságot szívében ki hord ? ... Mennek-repülnek, mint a szél s űzik Az ellenséget, mint a szél a port. Csak nem fajult el még a székely vér? Minden cseppje drága gyöngyöt ér!" Antos János is ott küzdött zászlóaljával, előbb az oláhok ellen, majd a verbászi táborban ; aztán a fősereghez került. November elején, mint táborkari százados, az első hadtesthez osztatott be. Számos csatában vett részt, s főképen Mannswörthnél, Isaszegnél s Nagysállónál rendkívül kitüntette magát. Az isaszegi véres csatában egy üteg ágyút foglalt el az ellenségtől, s vitézségének elismeréseül, ott a csatatéren, a harmadosztályú érdemrenddel diszíttetett fel és vezérkari alezredesi rangra emeltetett. A fényes győzelmek, a véres harczok útja Világoshoz vezetett. A magyar nemzetre oly ominózus augusztus hónap 13-dikán, Antos Jánosnak jutott az a szomorú kötelesség, hogy az első hadtest ágyúit, fegyvereit s lovait a muszkáknak átadja. . . . Menekülhetett volna, de nem teve. A hős 6 évi várfogságot kapott. De ütött végre a szabadulás órája ! . . . A hazáért verő szív egy, egész életét boldoggá tevő hű szívet nyert jutalmul, báró Hadak Máriát, báró Radák Istvánné, gróf Rhédey Klára leányát. És midőn a Siralmas könyv (V. r. 14. vers) szerint „a vének megszűntek a kapukból, az ifjak az ő éneklésöktől", midőn Tompa tanácsa szájról-szájra járt, hogy „szánts, vess, fákat nevelj": Antos János is a gazdálkodáshoz fogott, sőt az olmüczi fogságában 1851-ben kegyelmet nyert Forró Elek ezredest is magához vette s annak úri ellátásáról, egész 1893-ban történt haláláig, gondoskodott. Gazdálkodásának középpontja Abony lett. Innen vett részt az egész vidék társadalmi mozgalmaiban; anyagi áldozatoktól sem riadva vissza sohasem. Abban a szívben, mely meg nem remegett a csaták zajában, mely a haza ellenségei ellen a leghidegebb vérrel harczolt egykor, ott lakott az Isten békéje, a gyermeteg vallásos hit, a könyörülő szeretet, az Űr sátorának látogatása, az Istennek igaz félelme 1 Példányszerű volt házasélete is. „Lelke jó Angyala" igazi feleség, igazi családanya, igazi úrasszony, megismétlődése azoknak az erdélyi főúri hölgyeknek, kiket egy Károlyi Zsuzsánna és Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszonyok növeltek. Teljesült rajtok, mit az írás igér az istenfélő házasoknak: „Meglátod gyermekidet te asztalod körül, renddel mint olajvesszőt, kikben szíved örül". De ah, kinek utai végére mehetetlenek, ki egyszülöttét adá érettünk, tőlük is magához vevé 3 délczeg fiukat. . . . Egyet épen Kelet-Indiából hozattak haza, hogy itthon aludja nagy álmát ama nagy reggelig. A.z Úr „egyik bánatot a másikra borítá reájok" (Jerém. XLV: 3). A harmadik jaj már csak az ősz atya ajkain röppent el, midőn öreg napjai támaszát, kegyes tiszteiben mintegy örökösét, Béla fiát ragadta el pár évvel ezelőtt a hirtelen halál. Mint a költő mondja: „egy szép élő bokor" volt az Awíos-család „az élet pagonyában", s hő óhajtásuk vala, hogy e bokrot „Zivatar ne érje; Hanem rakjon fészket kis csacsogó madár Az öröm, beléje !" „Mégis ha érné a vihar zúdulása Virág s bimbó helyett csak a lombot bántsa." . . . De hát nem így volt! Az édesapának, a családfőnek, a hűséges férjnek elvette az Úr „szemeinek kívánságát", kedves feleségét is és ő megfogadta az élet és halál Urának eme parancsát: „fohászkodván veszteg légy és a halottakon való sírást ne tégy!" (Ezékiel XXIV: 16., 17). Lelke felének egy szép könyvben „Az utolsó Radák" czím alatt állíttatott (Abonyi Lajossal) emléket.. Ez istenfélő ember igaz oszlopa volt anyaszentegyházunknak is. Nemes barátságban Török Pállal, ott küzdött egyházunk szabadságáért a patentális időkben. Mózese volt az abonyi református egyháznak, s 1866 óta — mint koadjutor kurátor — egyházmegyei gondnoka a kecskeméti ev. ref. egyházmegyének; igazi támasza Fördős Lajos és Ádám Kálmán espereseknek s a dunamelléki ev. ref. egyházkerület püspökeinek, szóval, tet-