Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-05 / 18. szám
1848. XX. t.-czikk alapján nyújtandó segélyt ne csak közjogi törvény alapján biztosítsa, a mely egy ellenkező törvényhozási intézkedéssel — mint Francziaország példája mutatja — könnyen felforgatható, hanem a segélyezés tekintetében, megfelelő kötvénvezett államadóssági papírok kiszolgáltatása által, az állam és az egyház között magánjogi (hitelező és adós közötti) viszony létesíttessék, a mi relatív a legnagyobb biztosítékot képes nyújtani. Ezekben voltam bátor Exczellencziádnak, mint a magyar ref. egyház vezető elnöke, a helyzetet feltárni, és kérem, szíveskedjék az előterjesztetteket nagybecsű figyelmére méltatni. Báró Bánfj'y Dezső. ISKOLAÜGY. Vakondoktúrás veteményes kertjeinkben. Nem tudhatva, vájjon egyházi sajtóink vezetőinek s az egyházi élet hivatottabb őrállóinak figyelmét esetleg nem kerüli-e ki az a csúnya támadás, a melyet egy „Felekezeti tanár" intézett a Budapesti Napló április 14-diki számában az egyházi főhatóságok ellen: tollat kell fognom, nehogy észrevétlenül és megbélyegzetleniil maradjon kirohanása és a saját fészkének bepiszkítása. A félreértés kikerülése végett előre is kijelentem, hogy nem a tanár urakon akarok egyet ütni, hanem csupán azon — reményem szerint — egyetlen és mind magáról, mind a háláról megfeledkezett kartársukon, a ki az említett kirohanást, az igazságuk fogyatékosságát jól érző álarczos lovagok harczmodora szerint, a „Tanárok húsvétja" czímmel megírni és a nyilvánosságra hozni nem átallotta. A „felekezeti tanár" czikkében dühös kirohanást intéz az egyházi főhatóságok ellen, a melyek szerinte „milliók urai", „a felekezeti érdekek nagy javadalmazási! szószólói", „kiket Isten arra teremtett, hogy uralkodjanak, diszponáljanak", „kiknek más bajáért nem fáj a fejők". Azért haragszik pedig az ismeretlenség homályába burkolódzott professzor úr, mivelhogy „a nélkülözéssel küzködő felekezeti tanárok" számára kiutalt kormánysegélyeket húsvéti tojásul nem tudta eljuttatni az egyházi hatóság kezeikbe, hanem „ráültek, hogy saját illatukkal impregnálják". Ilyen és ezekhez hasonló tónusban beszél egyházi főhatóságairól a czikket írt „felekezeti tanár" úr, a kiről jó volna megtudni: ki ő és merre van hazája ? Ez az ügy nem oly jelentéktelen, hogy vele foglalkozni felesleges volna ! Én legalább úgy látom, hogy a „felekezeti tanár" úr kirohanásában olyan felfogás és irányzat nyilatkozik meg, a mely, ha tovább terjedne, a legnagyobb veszedelmére szolgálna felekezeti középoktatásunk szellemének. A szokatlan és merész hangú czikkben nem annyira a kifogásolt késedelem a rugója a tanár úr őszinte megnyilatkozásának, hanem az egyházi autonómiából folyó kormányzati, felügyeleti és fegyelmi hatóság reá is kiterjedő, neki is parancsoló szervezete. Ezt tekinti ő nyűgnek, ennek létjogát támadja meg, feledve azt, hogy más viszonyok között, más kötelékben szintén megtalálná a természetes fenhatóságot, a kitől kenyerét kapja, a hogy abszolút függetlenséget csak az élvezhet, a ki maga ura magának. A mikor egy ilyen gyűlöletes gyámkodás alatt lévő tanári állásra nyílik pályázat: mégis vannak feles számmal mindenkor, a kik szívesen hajtanák fejeiket az autonomia igájába, melynek kellemetlen terheit 2600 korona kezdő fizetésért valahogy csak el lehet szenvedni! Bizony furcsán van a mi egyetemes egyházunk az ő középiskoláival és tanáraival 1 Elhitették vele, hogy ha a fizetéseket gőzerővel nem emeli, az államiakéval egyenlővé nem teszi: egyfelől tanerőket nem kap, másfelől iskoláink színvonala annyira alásülyed és versenyképtelenné válik, hogy azokat bátran be is csukhatja. Erejét túlhaladó áldozattal igyekezett is ezt az állítólagos fenyegető veszélyt elhárítani az egyházhatóság, illetve minden fentartó testület s tanárai anyagi helyzetének színvonalát bőséges jóakarattal s tőle telhető mértékben emelgette is több ízben, míg más téren működő alkalmazottjainak és szolgáinak, tanítóinak és papjainak sokkal kedvezőtlenebb helyzetében nem látta meg annyira az egyházi élet színvonalának jövő sülyedését; holott, ha a fizetés és munkaeredmény között természetes és nem csak olyan mondva-csinált, ijesztgetésre alkalmas junktim volna: sokkal inkább fenyegető lenne a veszély az utóbbi téren, hol a szemérmetes koldúsok felette lapos tarisznyával, kevés elemózsiával járják még most az élet országútját s felényi, sőt harmad- és negyedrésznyi fizetéssel — de ám nem kevesebb munka mellett — nem csak hogy tűrik ugyanazon autonomia gyámkodását, hanem az ellene intézett alattomos és nyílt támadásokat is visszaverik, a mennyire erejüktől kitelik! Mi még nagyon soká leszünk ott, a hol az elégedetlenkedő „felekezeti tanár", a húsvéti piros tojások boldog várományosa, azóta már tulajdonosa is, ki aligha gondolt arra, hogy annak a gyűlölt autonómiának hány ezer szegény szolgája várja csendes rezignáczióval, mindinkább foszladozó reménységgel, nyomasztó helyzetének jobbra fordulását! M mmm a u a m J[ a U Ammm Egyházfelszerelő és oltárépitő mümm e$ Housner
