Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-05 / 18. szám

azt is, hogy bizonyos egyenlőségi elvek, a melyek törvényeinkben is kifejezésre jutnak, nem igen engedik meg, hogy az egyes felekezetek közt különböztetve, enyhébb és szigorúbb szabályzatok állapíttassanak meg az egyikkel, mint a másikkal szemben. S épen ezen a ponton van az összeütközés. Önmagunknak bevallható tényként áll előttünk az, hogy míg például a román és szerb görög keleti egyház s ennek autonómiáján belül a hívek és azok vezetői, nyelvüknél és faji jellegüknél fogva, a magyar államnak nemcsak hogy nem támasztékai, de sőt annak aláaknázói, addig a magyar református egyház hívei nemcsak állam- és nemzetfentartó fajt képeznek, hanem egyházi önkormányzatuk, épen csonka nemzeti államiságunkból folyó szerencsétlen politikai viszonyainknál fogva, a törvényhatóságokkal legalább is egyenrangú alkotmánybiztosítékot képeztek a múltban és képeznek a jelenben és fognak képezni a jövőben; de csak abban az esetben, ha ezt az autonomiát sikerül az állami hatalommal szemben nemcsak formai épségben tartani, hanem annak erkölcsi tartamát is megőrizni, de sőt azt lehetőleg tovább fejleszteni. Már fentebb jeleztem azokat a törvényeket, a melyek a magyarországi ref. egyház önkormányzatán formailag, helyesebben jogilag, rést ütöttek és azt jelentékenyen megerőtlenítették. Még sokkal veszedelmesebb azonban az a hatás, a melyet a fentebb említett állami segélyek és a még jövőben nyújtandó segélyezések a magyar református egyházi autonomia erkölcsi tartalmának csökkenése tekintetében előidéznek. Felesleges Nagyméltóságodnak mondanom, hogy a legteljesebb jogi autonomia is erkölcsi tartalom nélkül értéktelen, és épen ezen erkölcsi tartalmat szívja ki az állam az eddigi módozatok mellett nyújtott segélyezéseivel. Napról-napra vérszegényebbekké válunk. Az egyház szolgálatában álló lelkészek, tanárok, tanítók azt érzik gazdájuknak, a kiktől fizetést, vagy anyagi támogatást kapnak, s ennek folytán mindinkább lazul a szellemi és erkölcsi kötelék az egyház és törzskara közt. Egy oldalmozdulattal közeledünk az állam mindenható védőszárnyai alá és leszünk napról-napra tehetetlenebbek a mindenkori államhatalommal szemben, és így törik le az a hatalmas ellenálló erő, a mely a református egyház autonómiájának politikailag is oly nagy becsét képezte. S a legnagyobb veszedelmet ezek közt is az képezi, ha oly segélyek adatnak, mint a költségvetésbe beállított legközelebbi 600,000 koronás tétel, a mely inkább kegyadomány s a melyet minden kormány bármely pillanatban megvonhat s ez által a magyar református egyház törzskarának egy jelentékeny részét teljesen a markában tartja; mert ha az állam nem segélyez, ez legfeljebb csak küzdelemre ingerel, de ott, a hol már megadott és élvezett segély vonatik ^ el, vagy ennek elvonásával lehet fenyegetni, az élvezett anyagi előnyök elvesztésétől való félelem az erősebb lelkeket is megtöri. Nem zárkózom el az elől, hogy a mai gazdasági és társadalmi viszonyok között a tisztességes megélhetés eszközeinek bírása mozgatja első sorban az emberek törekvéseit. Fájdalmas tudatában vagyok annak, hogy egyházunk szegény és azt nem képes oly mértékben nyújtani, mint az állam; egyházunk különben is túlterhelt és újabb időben megcsökkent áldozatkészségétől egyházunk az anyagi eszközöket nem remélheti. Kénytelenek vagyunk az államhoz fordulni. És épen ebben rejlik a dilemma, a circulus vitiosus. Legközelebb itt lesz az 1848. XX. t.-czikknek a végrehajtása, a mely ha nem kellő módon történik meg, egyházunk önkormányzatát az eddigiekkel össze nem hasonlítható nagyobb veszedelemmel fenyegeti. Ha ezen törvény végrehajtásaképen nyújtandó államsegéllyel levesszük a hívek hátáról az eddig viselt nyomasztó teher egy részét, azt többé visszacsinálni nem lehet; és vonja meg bármikor az állam az ezen t.-czikk alapján nyújtott egyházi dotácziót, ez a hatalmas történeti ref. egyház, a magyar fajnak ez a tartalmas csomósulási pontja, a felbomlás elé néz. Egy abszolút kormány teljesen a kezében tartja és módjában áll hazánk függetlenségéhez legmakacsabbul ragaszkodó ezt a fajt szervezetében megfojtani és ellenálló erejét végképen megtörni. Nem lehetett czélom e helyütt, hogy pozitív javaslatokat tegyek Exczellencziádnak e részben, miképen kellene a viszonyok kényszerítő hatása alatt siilyedő autonómiánkat megóvni, de sőt ennek daczára azt fejleszteni. Aggodalmaimat tártam fel és arra kérem Exczellencziádat, hogy minden egyes kormányzati cselekménynél, törvényes intézmények létesítésénél, vezéreltesse magát attól a szellemtől, hogy míg egynémely felekezetekkel szemben az állami fékentartás indokolt, addig az ezekkel való formai egyenlősítésnek a magyar ref. egyház autonómiája, nemzeti államunk ezen kiváló biztosítéka áldozatul ne essék. Nehéz dilemma, de Nagyméltóságod bölcsesége — bízom benne — minden esetben megtalálja a helyes utat, s engedje meg, hogy ezúttal csak a következő gondolataimat bocsássam Exczellencziád bölcs mérlegelése alá. Óhajtandó, hogy egyházunk törzskara: lelkészei, tanárai és tanítói, lehetőleg ne hozassanak közvetlen függőbe az államkormánytól, hanem a mit az állam adni akar, az egyház által juttassa nekik. Az egyház legyen az, a melynek kezéből és kegyéből veszik az anyagi fentartás eszközeit. Mindazokat a segélyeket, a melyeket az állam nyújt, törvény útján biztosítsa, hogy az ne visszavonható kegy legyen az államtól, hanem törvényes követelés vele szemben. A mi pedig az 1848. XX. t.-czikk végrehajtását illeti, mielőbb szűnjék meg a kontemplált állapot, hogy az e czímen nyújtandó összeg évről-évre megállapítandó, ennélfogva meg nem is állapítható költségvetési tételt képezzen. Nagyon kívánatos, de sőt szükséges, hogy az állam az