Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-04-28 / 17. szám

Az állami anyagi támogatás mostani rendszerének csak egyik, bár kardinális hibája az, hogy az egyenlő elbánás elvéből kifolyólag, az állami, nemzeti érdekek szempontjából, egy kalap alá fogván bennünket a nemzetiségi egyházakkal, teljesen átlyuggatja autonómiánk kiilső bástyáit. Még nagyobb hibája az, hogy egyházunk belső hivatalnokait: lelkészeit, tanárait, tanítóit erkölcsi függésbe hozza az állammal, s a mikor ezeknek támogattatást kereső szemeit s a támogattatásért hálás szíveit önmaga felé irányítja, ugyanakkor meglazítja azt a szoros erkölcsi kapcsot, a melynek gyengítetlenül kellene fennállania az egyház, a fentartó testületek és a saját alkalmazottaik között. Lehetetlen fájdalommal nem látni azokat a jelenségeket, a melyek a tanítók, tanárok és legutóbb már a lelkészek között is mutatkoznak, hogy helyzetük javítását keresve, nem a segítségre önmaga erején képtelen egyház, vagy fentartó testületek ajtaján zörgetnek, hanem a mindenható államén; hogy ettől segítséget nyerhessenek, képesek még intézményeink államosításainak sürgetésére is; ha pedig megnyerik az államtól a támogatást, inkább az állam alkalmazottainak tekintik magokat, mintsem az egyházénak. Az állami segélyezés rendszerének eme pontján is tehát okvetlenül változtatnunk kell. az egyház előnyére, ha csak azt nem akarjuk engedni, hogy az egyház belső hivatalnokai lelkekben elszakadjanak tőlünk. Az államsegélyezés mai rendszerének legnagyobb és a jövőt illetőleg legaggodalmatkeltőbb hibája pedig az, hogy az állami segélyek részint csak budgetszerűleg, részint csak miniszteri intézvények útján nyújtatnak, de közjogi törvények által, illetve tőkeszerűleg biztosítva egyáltalában nincsenek. Változtatni kell tehát a helyzeten itt is. Ha sikerülne bevinnünk az állam egyházi és iskolai politikájába azt az elvet, hogy az állami anyagi támogattatás alapjául ne csupán a jogi egyenlőségből származtatott egyenlő elbánás elve szolgáljon, hanem a törvényesen bevett felekezeteknek a nemzeti, állami konszolidáczió és felvirágoztatás munkájában tanúsított valláserkölcsi és kulturális szolgálatainak tekintetbe vétele is, akkor ezután, illetve ezzel kapcsolatban azt kellene követelnünk, hogy a jelenleg különböző czímeken nyújtott államsegélyek kommasszáltassanak, és az állam legfőbb felügyeleti jogát, valamint a magyar nemzeti érdekeket teljesen biztosító, de az autonómiát sem sértő feltételek mellett, magoknak az egyetemes egyházaknak adassanak ki, hogy azok, az egyházak által kidolgozott s az állam által eleve vagy utólag helybenhagyott szabályzat szerint, magok az egyházak által használtathassanak fel, mind belső hivatalnokaik fizetésének rendezésére, mind közintézményeik fentartására, mind egyéb szükségleteik fedezésére. Az államsegély-nyújtásnak e módozata mellett egyfelől az volna lehetséges, hogy kijussunk az egyenlő elbánás elnyomó nagy kalapja alól és ne kelljen eltűrnünk azt, hogy az állam, a nemzeti és állami érdekek szükséges biztosítására törekvésében, ép úgy belenyúljon a mi egyházi és iskolai autonómiánkba, mint a nemzetiségi egyházakéba. Szóval elérhetnénk, hogy az állam anyagi támogatását méltányosabb feltételek mellett nyerhessük meg, mint jelenleg és ne legyünk kénytelenek autonómiánk külső bástyáit, egyiket a másik után lerontanunk. Másfelől pedig lehetséges volna kikerülnünk ama másik nagy veszedelmet is, a melyet báró Bánffy Dezső „az autonomia erkölcsi tartalma csökkenésé"-nek nevez igen helyesen, s a mely a közvetlenül az államtól nyert anyagi támogatás következtében az egyház, iskola és ezek belső alkalmazottai közötti erkölcsi viszony' meglazulásában mutatkozik. Ha tanítóink, tanáraink, lelkészeink javadalmaik rendezése tekintetében nem az államra, hanem az egyházra támaszkodhatnának, hiszem, hogy a közöttük meglazult erkölcsi kötelékek újból megerősödnének; erősebb lenne leikökben az egyházhoz tartozás érzése, fokozódnék az egyháziasság, az egyház javára munkálkodás kötelességének tudata; míg ma, állam segélyes, illetve az állam által kinevezett tanítóink, tanáraink, valljuk meg, inkább az állam hivatalnokainak tekintik magukat, mintsem az egyház szolgáinak. Mindezeknek betetőzése végett követelnünk kellene a kommasszált államsegélyeknek, nemcsak közjogi törvény által való, hanem tőkeszerü teljes biztosítását is. Közjogi törvényalkotásra van szükség legelső sorban is, mert lehetetlen eltűrnünk azt az állapotot, hogy a mikor alsó, közép és felső iskoláink, egyházi adózásunk reformja és egyéb közintézményeink egy jó részben az állam anyagi támogatására vannak alapítva, akkor az államsegélyt csak az időnként megújuló és más-más politikai, társadalmi és vallásos felfogások által befolyásolt törvényhozó testületek biztosítsák az évi költségvetésekben, vagy hogy e segélyeknek nyújtása vagy megvonatása a még gyorsabban változó kormányok jóindulatától tétessék függővé. Maga a közjogi törvényalkotás azonban nem elégséges. Egy közjogi törvény, a miképen megalkottatott, akképen el is töröltethetik. Az egyházaknak és az államnak közjogilag szabályozott viszonyában előállható változásokat illetőleg elég csak a különféle konkordátumok eltörlésére és a francziaországi példára hivatkoznunk. Annak a veszedelemnek, hogy egyházunk, az azt biztosító közjogi törvény eltörlésével vagy módosításával