Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-12-02 / 49. szám

előtt a jegyzőkönyvön kivül egy más, Garinusnál régibb latin legenda szövege feküdt: Fráter János magister ordinis-é, a melyet utóbb Jorg Walter dominikánus németre fordított. Ez a német fordítás megvan a müncheni kir. könyvtárban, s ha Bartha látta volna, könnyen meggyőződhetik, hogy a magyar életrajznak ama tetemes részei, melyeket a tanúvallomások jegyzőkönyvéből magyarázni nem lehet, egytől-egyig, csaknem szórói-szóra előfordulnak János mester szövegében; mi több: a magyar legenda maga is ismeri János mestert és rávall forrására, mikor a 87. lapon amaz övről beszél, melyet Margit az atyja és István herczeg háborúskodása alkalmából a kolostorban nevelt sündisznók bőréből csináltatott. „Ez gyenyerőségnek ruháját... szerzet mestere, Fráter János és egyéb sok vén Fráterek látták ez szent szűznek halála után, az sororok ezt titkon az Frátereknek megmutatván. Mert aznak előtte, míg szent Margit asszon élt, senki ez dologról semmit nem tudott ez három személytől megválva" stb. A megfelelő hely ott van János-Jorgék legendájának 8. fejezete végén s így hangzik : „Dise kleider vnd gerten der disciplin hab ich pruder hans ein meister prediger ordens vnd andere . . . prüder nach irem abgang gesehen. vormals west nymant von der hertickait der seligen dinerin gotz. denn alléin drey person". — Másfelől kortárs voltát maga János is hangsúlyozza müve bevezetésében, írván, hogy: „alz wir daz mer gesehen den gehört habén, tragten wir in gedeclitnisz", úgy hogy ezen a nyomon elindulva, János mesterhez sem lett volna különös mesterség közelebb férkőzni. Nem áll tehát, a mit Fraknói a „Monumenta Romana Episcopatns Vesprimiensis" I. köt. CIV. lapján mond, hogy János mesternek se korát, se nemzetségét nem ismerjük; sem az, hogy János műve, mint Bartha véli, „Garinus-féle legendák nyomán jött létre", mivel „erre vall egész beosztása" (! ?). A kis munka egyébként nagy hűséggel ragaszkodik Fraknóihoz és Volf bevezetéséhez, kivévén ismét azt a helyet, hol a magyar legenda természetét akarja meghatározni. Volf szerint a magyar szöveget az író szabadon fogalmazta ; Bartha szerint „legendánk szövege főbb vonásaiban szabad fordítás, vagy talán inkább átdolgozás", holott a kompilátor, a hol csak tehette, legendázó ősi szokás szerint, rendesen szava ejtésében is forrásaihoz alkalmazkodott. Az is tévedés tehát, hogy — például — a jegyzőkönyv a magyar változatnak „csupán forrrása volt" s Ráskayék szövege „egyébként önálló fogalmazás", vagy hogy „Margit szűz életrajzában és a csodák elbeszéléseiben is több helyen olyan lendületes részleteket találunk, a melyek sokkal szabadabbak és szabatosabb menetűek, hogysem azon kor nehézkes fordításai közé sorozhatnók". Semmi kétség, ifjúsági olvasókönyvektől nem lehet követelni, hogy a tudományt előbbre mozdítsák ! de a mit Bartha írt, azt a tanúvallomások jegyzőkönyvének, a páderborni variánsnak, Ranzanusnak és az Acta Sanctorum Boll.-nak ismeretével egy monográfiában jobban is meg lehetett volna írni, s a dolgot csak súlyosbítja az a körülmény, hogy a legendának ez a merőben hibás felfogása épen az ifjúság részére szánt dolgozatban látott napvilágot. Horváth Cyrill. BELFÖLD. A Ref. Lelkészegyesület előkészítése. Hónapok óta már erős agitáczió folyt a Magyar Szóban a lelkészi kongresszus megtartása iránt. Az agitáczió erős volt; de a kongresszus összealkottatása s feladatai felől a legkülönbözőbb vélemények nyilvánultak, s nem egyszer olyanok, a melyek méltán aggodalomba ejthettek közülünk sokakat. Némely felszólaló czikkében erős hangon nyert kifejeződést a hivatalos egyházi hatóságok eljárásával való elégedetlenség; másokban a világi elem domináns szereplése miatt való panasz, úgy hogy méltán félni lehetett attól, ho'gy ha a kongresszus megtartatik, zavart támaszt az egyház belső életében, a helyett, hogy annak hasznára válnék. Eredendő hibájaként tűnt fel a mozgalomnak, hogy nem volt gazdája, nem volt szervezője. A czikkezők, több esetben álnév alatt, csak a magok nevében szóltak, de így, egységes, czéltudatos vezetés nélkül a mozgalom nemcsak szétfolyóvá, hanem bizonyos mértékben gyanússá is vált. Lapunk két izben is nyilvánította véleményét a mozgalom felől, s úgy látszik, nem is eredmény nélkül, mert az utóbbi hetekben a kezdetben csak a lelkészek anyagi bajait és a világi elem által való elnyomattatását panaszló hangokba mind erősebben vegyültek olyan hangok is, a melyek legelső sorban az egyház életének belső, valláserkölcsi megerősítését sürgették s az anyagi kérdéseket csak a második sorba kívánták állítani. E kedvezőbb fordulat daczára is elég komoly aggodalommal tekintettünk a november 22-dikére Budapestre Összehívott kongresszus elé. Aggódtunk, hogy vájjon a higgadtabb és körültekintőbb felfogás hívei lesznek-e többségben, vagy pedig az ellenkező véleményűek? S aggódtunk, hogy vájjon a kongresszus vezetése olyan kézbe kerül-e, a mely elég erős lesz, bölcseséggel és higgadtsággal kellő határok között tartani az esetleg hevesebben megnyilatkozó szenvedélyeket? Mint már mult heti számunkban örömmel jeleztük, aggodalmaink nem teljesültek, s a konferenczia végeredményében egy olyan eszme megtestesítósét mondotta ki, a melyet csak helyeselni és támogatni lehet. A szerencsés lefolyás után is azonban, visszaemlékezve a tárgyalások rendszertelenségére ós döczögősségére, annyit meg kell mondanunk, hogy kár volt oly nagyon sietni a konferenczia megtartásával. Elő kellett volna azt jobban készíteni, külsőleg is, belsőleg is, s akkor el lehetett volna érni, hogy a konferenczia ne csak elvi természetű kijelentésekre szorítkozzék, hanem már valami érdemleges munkát is végezzen. No de ha a vége jó, minden jó ! Én sem hánytorgatoin tovább az előzményeket, hanem csak a jó eredményt tekintem és hálás elismeréssel adózom a megjelent lelkészek többségének, azért a bölcs higgadtságért, a mellyel nemcsak hogy nem engedték magokat veszedelmes szélsőségekbe ragadtatni, hanem jobb belátásra és megfontolásra vezetvén még a vérmesebbeket