Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1906-12-02 / 49. szám
ISKOLAÜGY. Viszonválasz és végszó az akadémiai tanárok fízetésjavítása ügyében. E lap hasábjain folytatom és fejezem be a polémiát, mivel itt emelt szót Hamar István úr fizetésük javításának ügyében, a melyre én kerületünk egyházi lapjában tettem megjegyzést. Hamar úr, az időközben más oldalról is jelentkezett ellenvéleménnyel szemben, az ő álláspontjuk védelmére síkra szállott s minden áron igyekszik meggyőzni az egyházi közvéleményt helyzetük javításának elodázhatlanságáról. Az erről közzétett részletes apologiáját nem hagyhatom szó nélkül, első sorban azért, hogy állásfoglalásom félreértett intenczióját kimutassam; azután pedig Hamar úrnak — lehet, hogy jóhiszemű, de több helyen túlzott — argumentumait' valódi értékére leszállítsam, s végiil — mivel a méltányossággal tisztában vagyunk — a kérdésnek időszerűtlenségét pozitiv tényekkel bizonyítsam. A mire okom nem volt és nincs is: a személyeskedés vagy animozitás ellen tiltakozom! Igaz, hogy helytelenítő, sőt elítélő, de tárgyilagos kritikát írtam a fizetésjavítás óhaja ellen. Hogy ezt személyes élűnek látják és minősítik a tanár urak: a dolog természetében rejlik, mert hiszen a vita tárgya személyes érdekükkel s anyagi előnyeikkel azonos, s ebbe van beleszólásunk nekünk is, bármennyire igaz legyen, hogy bajukat első sorban ők érzik ; azért mi is megtudjuk azt ítélni, kivált ha saját helyzetünkkel vetjük egybe s nem az állami színvonalt vesszük irányadónak! Ily nézőpontból állítjuk visszásnak és helytelennek a követelést, ezért vagyunk e kérdésben ellenfelek, de nem ellenségek, a mint Hamar úr gondolja. •> Sorra veszem most már az argumentumokat, melyekkel Hamar úr ki akarja mutatni igényeik jogosultságát. A jó lelkészképzést hangsúlyozza első sorban is, a mi csakugyan fontos egyházi érdek; de ehhez mint junktimot állítja oda a tanári fizetések magasságát; ha ez eléri az állami színvonalt, akkor rendben van minden, biztosítva a jó papképzés, ellenesetben pedig hiányos. Hát az kétségtelen, hogy kötelességet, teendőt lehet nagyon jól, lehet lanyhán ós lehet rosszul is végezni s igen sok téren láthatjuk is, hogy a milyen a jutalom, olyan a munka; de ha már rólunk van szó, vagy épen tanárokról: lehetetlen a munkásság mértékét a fizetés nagyságához szabni! Ha valódi hivatás, nemes hajlam s a munkakör szeretete állítja arra a helyre, akkor bizony egyedül csak a lelkiismeret, lelkesedés, ambiczió lesznek rugói a sáfárkodásnak, nem pedig a jutalomnak, a javadalmazásnak a normálisnál, a szükségesnél magasabb fokozatai. A jó papképzés ettől nem függhet, azon másik természetes oknál fogva sem, mert a jó munka itt még nem jelenti egyúttal a sikert is! A fazekas tetszés szerint alakíthatja az agyagmasszát; de a jó papképzés nem csupán a tanároktól függ; miniszteri fizetés mellett sem fognának kiváló eredményt elérni, lia kezeik alá véletlenül oly növendékek kerülnek, a kik kenyérkeresetből választották pályájokat.1 A mi most már a mellékfoglalkozásokat illeti, különösen pedig az egyházi tisztségeket és megbízatásokat: velem együtt igen sokaknak az a meggyőződése, hogy azokat távolról sem mellékjövedelemszerzés, mint inkább azon ambiczióból keresik és vállalják, hogy az egyházkormányzatba befolyást nyerjenek s arra irányítólag hassanak, — sokszor az egyházi közvélemény ellenére is ! Ez pedig nem helyes és nem nekik való, mert hivatásuktól, ha nem is idegen, de messzebb eső téren űzött ambiczió. Igazolom konkrét dolgokkal! Sass Béla debreczeni theol. tanár úr a zsinatnak is, konventnek is jegyzője; az üléseken jelenléte, oda- és visszautazása másfél év leforgása alatt körülbelül 100 napi távolléttel járt. Kenessey Béla, egykori kedves tanárom, a közalap sokágú, temérdek munkát igénylő totum-facja, az erdélyi egyházkerület főjegyzője, igazgató-tanácsosa, a theol. fakultás igazgatója, az évek óta folyó adóstatisztika összegyűjtője, rendezője, a lelkészi nyugdíjintézet nagyarányú előmunkálatainak készítője, tulajdonképen pedig theol. tanár. Néni jogos kérdés-e, hogy miképen tudtak — csak a fizikai időre gondolva — ezen tisztségekkel és megbízatásokkal agyonhalmozott férfiak, minden kiválóságuk mellett is, eredeti hivatásuknak megfelelni? Azt ne higyje ugyan senki egy perczig is, hogy a mellékjövedelem szüksége vagy előnye itt szerepet játszik, mert állami színvonalú fizetés mellett sem volna máskép!2 Turi Károly említette — csupán B. Pap István esetét hozva fel — hogy jó javadalmazási! lelkészi állásról ment el tanárnak. Ugyanezt tették Nagy Béla, Nóvák Lajos, Nagy Károly, Molnár Albert, Pokoly József, Kecskeméthy István, Csizmadia Lajos, Thury Etele, Erőss Lajos, — nem vonom kétségbe, hogy igazi hivatásérzetből, de bizonyára számot vetettek a külső helyzettel is. Az igaz, hogy Mitrovits Gyula, Petri Elek, Szabó Aladár, TíidŐs István viszont a tanári kathedráról távoztak gyakorló-lelkészeknek; de ne feledjük, — ha már az anyagi helyzetet is kombináljuk — hogy pesti, debreczeni, miskolczi parókhia nem minden bokorban terem! Attól még igen sokáig nem kell tartanunk, hogy a theol. tanári állásokra hirdetett pályázatok meddők maradnak ; a kongnia színvonalának igen nagyot kellene emelkedni, hogy ez bekövetkezzék!3 Nem tartom irányadónak azt sem, a mit állítólag a kultuszminiszter és államtitkára a prot. jogtanárok küldöttségének kijelentett vagy megígért, esetleg be is vált. A jógi szakoktatás az egyháztól már távolabb álló s inkább állami érdek és feladat s bizony nagy gavallérság az állam irányában, hogy egyházunk e czímén is helyette tekintélyes áldozatot hoz, a mit nem honorál még azzal sem, hogy más téren könnyítene helyzetünkön! Jogtanárainkra nézve már teljesen akczeptálom azt, hogy vagy feladni a jogakadémiákat, vagy állami színvonalra emelni, mert a jogtanár előtt igen sok más, magasabb, a